Mutassuk meg az időgépet!

Az időutazás napjából létezik egy hivatalos promó jellegű részlet, konkrétan az első fejezet, amikor is a kétszázmilliárd időutazó megérkezik a Földre, és többek közt az egyik főhős, Beregi Ádám életét alaposan felforgatja a káosz.

A második fejezetben aztán egy pillanatra visszatekintünk az ezt megelőző néhány órára, az első időgép bekapcsolása előtti délelőttre, ahol Cambridge-ben Neil Jarrison, az időegyenletek atyja, az időgép-projekt tudományos vezetője csapatával a nagy áttörésre készül.

Kedvcsinálónak a "tovább" gomb után íme a rövidke, spoilermentes második fejezet (csak néhány oldal), amelyben megismerkedhetünk a Feltaláló sajátos gondolkodásmódjával, megtudjuk, miféle orrtípusok léteznek, és kik a Solisok, valamint az öltönyösök.

Brandon Hackett: AZ IDŐUTAZÁS NAPJA

- részlet -  

2. AZ ELSŐ PILLANAT

A FELTALÁLÓ

2021. NOVEMBER 5. 09:50 GMT

Cambridge, Speciális Kísérleti Tudományok Intézet

Amint belépek az intézet területére, megérzem a mindenhol vibráló nyüzsgést. Túl sok az ember, túl sok a mozgás, túl sok a zaj. Nem hallom a saját gondolatimat.

Egyforma arcú, öltönyös emberek rohangásznak, dirigálnak és hangoskodnak. Kormányzati mitugrászok. Vannak egyenruhások is. Ők katonásdit játszanak, fegyvereket lóbálnak, és úgy köröznek odakint a zajos járműveikkel, mint az elektronok az atommag körül. Bennünket őriznek.

Mínusz négy óránál járunk.

– Mr. Jarrison! – A kerek fejű őr csüngő hassal szalad elém a pultja mögül. Valamiért kedvel. Nem emlékszem a nevére, pedig évek óta itt dolgozik az intézetben. És néha beszél hozzám. Én meg bólogatok. – Valami történik ma, igaz? Valami fontos?

– Igen – felelem. Hunyorítva olvasom le a névtábláját. Persze, ő Ronnie B. – De tudja, hogy nem mondhatok semmit.

Az őr bólint, de azért tovább kérdez, mire elmormolok egy-egy „nemtudomot” és egy „nemondhatoksemmitet”, mielőtt otthagyom.

Igen, ma történik valami. Ma megnyitunk egy időben előrenyúló féreglyukat, és megváltoztatjuk a világot. Hogy mennyire, azt senki sem sejti.

Már csak néhány óra.

Egy öltönyös férfi integet felém, de nem állok meg, inkább megszaporázom a lépteimet. Nem érek rá az öltönyösökre. Nem értik, milyen nap előtt állunk? Hagyjanak békén!

A liftekhez sietek, és megnyomom a hívógombot. A fickó követ. Előbb fog ideérni, mint a lift. Újra megnyomom a hívógombot, nem mintha ez segítene. Nem szeretem az öltönyösöket. Csűrik-csavarják a szavakat, és csak a pénz körül forognak a gondolataik.

Idegesítőek.

– Darren Perkins vagyok – mondja rögtön, amint mellém lép. – Már találkoztunk, a Belügyminisz…

– Tudom – szakítom félbe, pedig fogalmam sincs ki ez az alak. Kormányzati mitugrász, talán a belügyminiszter balkeze. Vagy a bal lába. De az is lehet, hogy egy képviselő. Nem, ahhoz nem elég kövér. És a képviselők nem jönnek ide az időutazás napján, mert félnek. Az orra olyan, mint egy krumpli. – Ne aggódjon, néhány óra múlva beindítjuk a Futurát, és megtörténik az első időáthelyezés. Minden oké.

– Ön szerint milyen következményei lesznek az eseménynek?

Mintha nem tudná! Nem is nézek rá, úgy válaszolok.

– Gondolom, olvasták a Futura-csoport hatástanulmányát. A tizennégy felvázolt eshetőséget és a levezetett valószínűségeket. Nos, azok egyike fog bekövetkezni.

– Kérem, fejezze be ezt a cinikus hangnemet, uram! – csattan fel Porkins. Vagy Perkins. Mindegy. Miről beszél? Ő zaklat engem, nem én őt.

– Úgy érzi, cinikus vagyok? – kérdezek vissza. – Vajon miért lennék az?

– Nézze, én most Ryan Hobbs belügyminisztert képviselem. Szakértőink komoly biztonsági kockázatot látnak a…

– Biztonsági kockázatot? Most? Az utolsó pillanatban? Jó, akkor ne kapcsoljuk be. Majd az amerikaiak vagy a kínaiak megteszik helyettünk. Lehet, hogy már holnap vagy holnapután. Vállaljuk fel, hogy gyávák vagyunk, és nem merjük megtenni azt a lépést, ami talán forradalmasítja a világot. Illetve csak önök fogják vállalni.

Miért azok az emberek döntenek a legfontosabb kérdésekben, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy miről döntenek? Ó, mennyire várom már, hogy beinduljon a Futura! Három évbe telt, hogy eljussunk idáig, de ennek az időnek a felét arra vesztegettem, hogy retardált emberekkel tárgyaljak, és rájuk pazaroljam az értékes időmet. Rengeteg időt! Túl sokat. Lehet, hogy mégsem ezt az utat kellett volna választanom.

– Nem erről van szó – Az öltönyös írisze fénylik.

– A belügyminiszter most is lát és hall bennünket, ugye? – állapítom meg, és beletúrok a szakállamba. – A komlencséjén keresztül.

– Így van. Ezt próbáltam elmondani.

– Remek. – Belenézek a komlencsébe, és integetek is. – Üdvözlöm, uram. Keressék meg Solis igazgatót, majd ő válaszol a kérdéseikre.

Hol van már a lift?

– A belügyminiszter úrnak még utoljára az ön szava kell! Arról, hogy biztonságos.

– Biztonságos – felelem türelmetlenül, és újra megnyomom a hívógombot. Porkins csúnyán néz, de legalább végre megjön a lift. Nyílnak az ajtók. – Mint vagy százszor elmondtam.

– Ennél kicsit hitelesebb választ várunk! – csattan fel az öltönyös.

– Hitelesebbet? – fordulok felé. – Éppen most?! Éppen ma?! Jézusom, esetleg itt helyben levezessem az időegyenletet? Ha van egy tolla, felírom a falra. Vagy újra elmagyarázzam, hogyan érjük el, hogy az időben előrenyúló féreglyuk megnyíljon odalent? Ezúttal megértik? Ezek szerint az elmúlt hetekben lediplomáztak fizikából? Tizenkétmilliárd font és két év titkos munkája érett be. – Gyorsan belépek a liftbe, és megnyomom a mínusz ötödik szint gombját, de Perkins az ajtózárást vezérlő érzékelő elé teszi a lábát.

– Mr. Jarrison…

– A Futura működik. A korábbi szakértőik igazolták. Elfogadták a projektre vonatkozó előterjesztésünket, aztán engedélyezték a Futura megépítését és most a bekapcsolását. Létrehozták ezt az egész intézetet. Nem értem, mit akarnak öt órával a zéróidő előtt. Keressék meg Solist! Én nem érek rá!

Eugene Solis, PhD. Hangsúlyozottan PhD. A Futura projektmenedzsere egy karrierista barom, de a neve természetesen benne van az összes tudományos publikációban. Sőt, papíron vele kettesben írtuk le a híres Jarrison–Solis-időegyenletet.

Hát persze. Solisnak aztán nem sok köze volt hozzá. Mondhatni semmi. De legalább megértette. Ez is valami, nem volt hiába a PhD.

Ellenben Peter Stockmant és Avid Ranskyt, akikkel valóban rengeteget dolgoztunk  együtt, és akik többek közt segítettek az egyenletet kovariáns alakra hozni, elüldözte az USA-ba, és még a nevüket is kihúzta a publikációnkból. Mintha itt sem lettek volna. Peter és Avid az MIT-n már javában dolgoznak a saját időgépprojektjükön. Lehet, hogy nekem is velük kellett volna mennem. Bár ott is biztos van egy-két Solis.

Solisok mindenhol vannak.

Porkins arrébb húzza a lábát, aztán félreáll, de ekkor három öltönyös férfi érkezik, és száll be a liftbe. A fülükben parányi kommunikátort viselnek. Nagydarabok, rövid hajúak, a táplálkozással bevitt energiát elsődlegesen a testük használja el, nem az agyuk. A vállukhoz képest aránytalanul kicsi a fejük.

A falhoz húzódom, de így is túl közel állnak. A kijelzőt nézem: Mínusz második szint, mínusz harmadik, a lift nagyon lassan megy. A tükörbe sandítok, a garbóm ferdén áll, önkéntelenül megigazítom.

Az egyik öltönyös krákogni kezd. Biztos toroknyavalyája van, ezért inkább nem veszek levegőt. Valamelyik haverjának úgyis túl erős a kölnije. Akár egy nőnek, csak büdösebb. Talán annak, amelyik hangosan csámcsogva rágózik.

Mínusz öt! Végre. Nyílnak az ajtók. Kirontok a folyosóra.

Ma megnyitunk egy féreglyukat, és megváltoztatjuk a világot.

Fehér köpenyben lépek be a Futura-központba.

Mínusz három és fél óra.

Megállok az ajtóban, és a Gépre nézek. Csak egy otromba monstrum, hiányzik belőle az elegancia, de lesz ez majd kisebb és szebb is. Nagy teljesítményű elektromágnesek, részecskesugárzók, sok gigawattnyi energia a cambridge-i kísérleti fúziós reaktorhálózatból. Az LHC-ben előállított, leheletnyi negatív energia pedig az egész kísérlet lelke. A Gép oldalán a Futura szögletes logója díszeleg. Ronda, de hát erre volt képes a marketingcsapat. A marketingesek olyanok, mint egy pénznyelő automata.

Dr. Oliver Finch, az energetikai csoportvezető siet elém. Egy zsebkendővel megtörlöm izzadó homlokomat. A liftekben, ha nem egyedül utazom, mindig pillanatok alatt kiver a veríték.

– Jól vagy? – kérdezi, miközben elfogadom a kinyújtott kezét. Gyűlölöm a kézfogást, de kénytelen vagyok idomulni ehhez a társadalmi elváráshoz. Ő szeret másokat fogdosni. Főleg a fiatal asszisztensnőket. Egyszer, bizalmaskodva még a vállamat is megveregette, de elég csúnyán néztem ahhoz, hogy többet ne tegye. Az orra hosszúkás, és óriásiak az orrlyukai.

– Majd ha helyrebillentem a vércukorszintemet, jól leszek. A tesztek?

– Futnak. Minden rendben, felkészültünk. Sok az öltönyös odafent, mi?

– Rengeteg.

– Itt a bögre, Neil – nyújtja oda az egyik asszisztens, Lizzie, a fehér füles bögrét, az első időutazónkat. Elveszem, és elégedetten olvasom el rajta a Futura-logó melletti Wells-idézetet.

– Szép munka – préselek ki egy mosolyt magamból Lizzie felé, ahogy eszembe jut, hogy az embereket néha meg kell dicsérni. Pont, mint a kutyákat. Lizzie két éve van a csapatban, mennyi idős is? Harminc? Az arcába nézek, a pöttöm orrára, ami akkora, mint egy manóé. Fogalmam sincs, hogy lehet ezzel lélegezni. Nem fullad éjjelente? A precizitását értékelem – a nők sokkal összeszedettebbek –, Einstein egyenletei iránti naiv megszállottságát pedig tisztelem. A többi nem számít.

– Nem ideges, Neil? – kérdezi Lizzie.

– De – felelem.

Visszaadom a bögrét Lizzie-nek, aztán felmegyek a fémlépcsőn, be a vezérlőbe. Köszönünk egymásnak Steinerrel és a másik két programozóval, a garbóssal és a bajuszossal. Hamarosan megérkeznek a többiek is. Steiner és a másik kettő proglencséket viselnek, ami miatt az íriszük fekete, csak ha a külvilágra kíváncsiak, akkor válik a szemük átlátszóvá. Programoznak, ellenőrzik a rendszereket. Helyes, ez a dolguk.

Egyikük sem fontos. Csak a Gép fontos. A Futura már hónapok óta a mérnökök és programozók birodalma. Ez az otromba mamut, ami itt tornyosul előttem, az ő érdemük.

Az, amiért működni fog, viszont az enyém. Ez az én projektem.

Az automatán megnyomom a tejeskávé gombot. A masina úgy sivít, mint egy túlhajszolt motor. Hat tasak cukrot szórok a kávéba, úgy szeretem, ha a cukortól megáll benne a kanál. Steiner a válla felett figyel, de amint észreveszem, gyorsan elfordul. Belekortyolok a kávéba, és kinézek az ablakon át.

A Gépre.

Ma megnyitjuk az első, saját univerzumba záródó, a téridőben eltolt féreglyukat, és megváltoztatjuk a világot.

Odalent csak úgy zsizsegnek az emberek. Meglátom a fénylő koponyájú Eugene Solist. Fehér köpenyt vett fel, ami azért vicces, mert soha semmihez nem nyúl, és soha semmin nem gondolkodik, ami nincs kapcsolatban a pénzzel, de a köpenytől közénk tartozónak érzi magát.

Pedig nem az, ő egy fejes, aki a karriert, a politikát és a pénzt választotta a tudomány helyett. Finch azonnal odarohan hozzá, innen felülről egészen olyan, mint egy kiskutya. Ez eddig fel sem tűnt. Hozzám is így rohanna? Nem, hozzám nem. Engem mindig óvatosan közelít meg.

Túl sok odalent az öltönyös, de majd Solis elintézi őket. Szóba is elegyedik egy nála egy fejjel magasabb, rezzenéstelen arcú férfival. Ez megnyugtat. Solis tud bánni az öltönyösökkel.

Lassan telik az idő. Mínusz három óra.

2021. NOVEMBER 5. 13:58 GMT

Cambridge, Speciális Kísérleti Tudományok Intézet

Minden készen áll. A Futura hengerkamrájának platformján ott áll a bögre. Mindenki engem figyel, a kamerák is. Próbálok lazának tűnni, de nem hiszem, hogy sikerül.

Beszélnem kell, mondani valami okosat. Eugene Solis átengedte a lehetőséget. Milyen rendes. Valószínűleg óvatosságból tette, megrémült a felelősségtől, és úgy gondolja, ha esetleg gond lesz, egyedül én leszek a felelős. Ha meg sikerül, majd úgyis odaügyeskedi magát mellém. Mint mindig. Szeret szerepelni, eddig is mindig magára vonta a médiaérdeklődés nagyobb részét. Aminek örültem.

Nos, Eugene, ez most nem fog menni.

A beszédet öreg barátom, Heizo Szatosi professzor szavaival kezdem:

– Mi fontosabb célunk lehet, mint megpróbálni megérteni az idő valódi természetét? – Remeg a hangom. Az öltönyösök a háttérből figyelnek, a politikusok pedig a kamerákon keresztül a biztonságos irodáikból. – Az idő az univerzum legnagyobb rejtélye. A siker mindig azoké, akik mernek bátrak lenni. Mi bátrak vagyunk, és még inkább magabiztosak. Az elsők akarunk lenni, és azok is leszünk. Nem kísérletezünk részecskékkel, nem akarunk szemmel nem látható atomokat utaztatni az időben, ugyanis pontosan tudjuk, mi fog történni. Megnyitjuk a féregjáratot, és húsz egész nulla-nulla másodperccel előrelökjük a bögrét az időben. A bögrét, amelyen a következő felirat áll H. G. Wells Az időgép című művéből kölcsönözve: „Megmutassam magát az időgépet? – kérdezte az időjáró.” Nos, hölgyek és urak… Mutassuk meg az időgépet!

Csillogó szemmel megtapsolnak, én pedig Rebecára gondolok. Szinte látom, ahogy ott áll mellettem egy hajába gumizott madártollal, és figyel. Vár rám. Túl régóta vár.

Odalépek az érintőképernyőhöz. Néhány vaku villan, öltönyösök fotóznak. A technológia primitív, az időgép ormótlan, de a következmények…

A digitális számlálóra nézek.

Még tíz másodperc.

Lehunyom a szemem.

A száműzetésem véget ért.

Hallod, Rebeca? Most már nem kell sokat várnod.

Milyen más most minden! Mások a kollégák, mások az érzések.

Minden más, mint amikor először hoztuk létre az időgépet. A jövőben, még 2053-ban. Azonban megszegtem a legalapvetőbb időlogikát, és visszautaztam az időgép feltalálása előttre. Most pedig újra megteremtem az időutazást. Olyat teszek, ami elméletileg és gyakorlatilag is lehetetlen.

De megteszem.

2053-ban, az első alkalommal még hittem a pillanatban, úgy éreztem, valami nagyot alkottunk. Most valami másban hiszek. Már nem vagyok olyan naiv, sem idealista.

Milyen más most minden… Kivéve azt, hogy az Entrópiából most is ugyanúgy eljönnek majd értem. Ezúttal azonban felkészültem.

Nagyot nyelek, és miközben a képzeletbeli Rebeca rám mosolyog, megérintem az indítóikont.