Regényvég és regénykezdet, avagy Az időutazás tegnapja és mi lesz azután

Jelenleg amolyan köztes állapotban lebegek, egyidejűleg két regény világában vagyok benne, az egyikből éppen távozóban vagyok, a másikba pedig bekopogtatni készülök.

Heteken belül befejezem ugyanis Az időutazás tegnapját, Az időutazás napja folytatását, ami egyben le is zárja az időkorban tett kalandozásaimat. Ha már olvastátok Az időutazás napját, szerintem sejtitek, hogy készül egy folytatás, ha még nem olvastátok, tegyétek meg, mert önmagában is kerek történet. A felvázolt globális konfliktus viszont csak részben oldódik meg, és az összes kérdés maradéktalan lezárása Az időutazás tegnapja feladata lesz.

Lesz epic finálé, küzdelem az emberi civilizációért, idegen entitások, kőkemény fizikusok és matematikusok a múltból és a jövőből, na és persze, kérdés, hogy vajon vidám vagy keserédes befejezés születik ezúttal.:)

Regényt befejezni mindig különleges élmény, ahogy hosszú hónapok, évek munkája végre összeáll, és miközben megírom az utolsó fejezeteket és az utolsó mondatokat, helyére ugranak az apró részletek, jó esetben értelmet nyer minden, amiről addig nem is biztos, hogy tudtam, miért is került bele a történetbe.

Az időutazás tegnapja három emberről fog szólni: Rebecáról, aki emiatt megkapta Az időutazás napja utolsó fejezetét, hogy elindulhasson a múltba az apja után, de nézőpont karakter lesz a fiatal Bálint, aki talán kevésbé neurotikus, mint öregebb énje, aki viszont a saját képére akarja formálni önmaga fiatalabb énjét. És nézőpont lesz Octavia Haugen, a Haugen-dimenzió örököse, aki egy sokrétű, de nem túlságosan kedvelhető, viszont sajátos gondolkodású személyiséggé vált felnőtt korára.
Természetesen szerepelni fognak az előző kötet karakterei, Ádám, Enikő, Donald Haugen és az idősebb Bálint is, kinek kisebb, kinek nagyobb szerep jut ezúttal.Remélhetőleg néhány héten belül valóban befejezem a regényt, aztán még 4 hónapon át önszerkesztek, mielőtt tényleges szerkesztésre leadom Az Agavénak, és jövő áprilisban már érkezik is.

Sparth

Azonban, miközben ezt a regényt írtam, az agyam egy kis része egy másik történettel foglalkozott, gyakorlatilag az elmúlt fél évben egy negyedregény hosszúságú jegyzethalmot írtam össze egy másik történethez, de még csak a felszínét kapargattam meg az egésznek.

Ennek a regénynek a címe feltehetően Inverzváros vagy Inverzum lesz, ezen még töprengek egy ideig. (szerk. 2020-ból: Nem ez lett, nem is ezt a regényt írtam meg végül, hanem a Xeno címűt!:) Ez az ötlet meg egyelőre még nem állt össze regénnyé.)

Magát az alapötletet még 2011-ben találtam ki, ha jól emlékszem NASA-tanulmányok között kutakodva merült fel egy halvány gondolat, amihez aztán utánaolvastam egy csomó mindent, és komoly fizikusoktól sci-fi szempontból roppant érdekes agymenéseket találtam, ez pedig megadta a kezdőlökést.

2012-ben megpróbáltam belőle regényt írni, de nem sikerült, azt a sztorit ki kellett dobnom, mert nem állt össze. Ekkor későbbre helyeztem a történetet, és más szereplőkkel újra nekikezdtem, de ez sem volt elég erős, ezért amikor kitaláltam Az időutazás napját, félbe is hagytam. Viszont az alapötlet és a világ tovább motoszkált a fejemben.

Mostanra viszont már kiforrotta magát, mégpedig egy harmadik változatban, egy távoli jövőben játszódó űroperaként (hogy mennyire hard ez az űropera, az majd kiderül).

Belegondolva érdekes, hogy a sci-fin belül a távoli jövős történetek a kedvenceim (Pl. Herberttől a Dűne, Dan Simmonstól a Hyperion, Alastair Reynolds, Peter F. Hamilton regényei), mégis az utóbbi időben egyetlen ilyen regényt sem írtam. Persze, az Isten gépei tekinthető akár ilyennek, sőt, akár Az időutazás napja is, de ugyanakkor meg mégsem.

Hogy miről fog szólni az Inverzváros/Inverzum, arról még nagyon korai lenne beszélni, de az biztos, hogy nagyon várom már, hogy fejest ugorhassak bele. Kicsit félek is tőle, mert amit eddig tudok róla, abban könnyen benne van a lehetősége egy terjedelmes, féltéglává hízó könyvszörny létrejöttének, de majd meglátjuk, mennyire tudom kordában tartani a cselekményt.

Nos, nem tudom, mennyit sikerült ebből a lelkesedésből átadnom úgy, hogy a történetről valójában nem mondtam semmit, de remélem, legalább egy kicsit igen.