Sorok mögött: A velünk élő könyvszereplők

avagy a körblogolás folytatódik...

Fiatalabb korban szinte mindenki sokkal fogékonyabb a képzelt barátokra, társakra: fénykarddal vívunk, mint Luke Skywalker, vagy éppen együtt íjászkodunk Katniss Everdeennel.
Biztos volt már olyan érzésetek, hogy egy kedvenc könyv vagy film szereplője szinte valóságosnak tűnt, bekerült a baráti beszélgetések közé (még ha csak néhány nap erejéig is), vagy csak később is gondoltatok rá, mert az adott történet hatással volt rátok? Ez azért van, mert az adott történet működött, a karakter pedig jól volt felépítve.

Aki ír/történeteket talál ki, azoknál ez az érzés másként és hatványozottabban jelentkezik, hiszen egy könyv megírása átlagosan 1-2 évig is eltart, ha hosszabb könyvsorozatról van szó, akkor pedig még tovább, ezalatt pedig gyakorlatilag együtt kelünk és fekszünk a szereplőkkel, együtt élünk a gondolataikkal, dilemmáikkal, érzéseikkel, cselekedeteikkel.

Mint a legtöbb íróé, az én fejem is egy átjáróház, karakterek jönnek-mennek néhány éves váltásban, mint egy albérletben, először beköltöznek, aztán szép lassan megismerkedünk, megírom a történetüket, aztán fájó szívvel, de elköszönünk egymástól, de közben az ajtó előtt már ott toporognak az újabb, lakók, újabb, leendő ismerősök, mert ők is szeretnék elmondani a történetüket. Persze, nyilván mindegyik karaktert én teremtem, belőlem táplálkoznak, de bárki bármit mond, van valami furcsa abban, amikor igazán megismerem a saját karaktereimet, és nem csak eszközként tekintek rájuk. Ahogy szerintem a számunkra kedves könyvek karaktereiről is képesek vagyunk úgy beszélgetni, mintha egy közeli/távoli ismerősről lenne szó, ugyanez igaz sok író karakteréhez való viszonyára is.

Vannak aztán olyan regénykarakterek, akik nem csak egy könyv erejéig maradnak az íróval, nekem annyiból szerencsém van, de ez sokszor  írói csapda, ami abból ered, hogy az író nem meri, nem tudja elengedni a számára fontos szereplőket, ezért újabb és újabb történeteket ír nekik, pedig azt a történetet, amit valóban el kellett mesélnie, már régen elmondta.

Én most éppen Az időutazás tegnapjából Bálinttól és Rebecától búcsúzom - jövő tavasszal, majd megláthatjátok, hogy miként nőttek fel, és küzdöttek meg a mindent elnyelő idővel, de közben már a következő regény, az Inverzum szereplőivel ismerkedem, akik a távoli jövőből érkező, fura alakok, velük egyelőre még csak óvatosan kerülgetjük, méregetjük egymást, ők még nem tudják, mi minden vár rájuk - többek közt megtudják, milyen szembesülni egy teljesen más fizikán alapuló univerzummal -, és én sem tudom, mi mindent tartogatnak nekem.

Ugyan az aktuális regény szereplőit mindig megpróbálom az írás elkezdése előtt minél jobban megismerni, jegyzetelek, kitalálom a háttértörténetüket, és azt hiszem, látom is a motivációikat, de amikor már nyakig benne vagyok a regényben, akkor mindig kiderül, hogy ez nem igaz. Akkor kezdenek el igazán életre kelni, amikor átveszik az irányítást, amikor nem mindig arra mennek, amerre én szeretném, hanem arra, amerre valóban akarnak menni. Ez egy nagyon furcsa állapot, mert szeretem kézben tartani a cselekményt, de nálam mégis akkor kezd el működni egy történet, ha az írás átlép a tudatosságon, és a karakterek is kilépnek a jellemrajzok és jegyzetek közül.

A többiek gondolatai:
Bartos Zsuzsa
Buglyó Gergely
Gaura Ágnes
Kemese Fanni
Kleinheincz Csilla
Moskát Anita
On Sai