És itt az elmaradhatatlan 2017-es privát toplista, avagy miket olvastam, láttam és milyen videojátékokkal játszottam tavaly, illetve ezek közül is melyeket szerettem. (Volt már ilyen 2016-ban, sőt 2015-ben is.)
Természetesen minden szubjektív, ami azt jelenti, hogy nekem ezek tetszettek, ráadásul egy csomó minden még hátravan a 2017-es megjelenésekből. (Az egyes címek helyenként linkeket rejtenek, mert a fantasztikumhoz köthető alkotások közül többről írtam az SFmag.hu-n ismertetőt, ezek a linkek ezekhez az ismertetőkhöz vezetnek.)
Természetesen minden szubjektív, ami azt jelenti, hogy nekem ezek tetszettek, ráadásul egy csomó minden még hátravan a 2017-es megjelenésekből. (Az egyes címek helyenként linkeket rejtenek, mert a fantasztikumhoz köthető alkotások közül többről írtam az SFmag.hu-n ismertetőt, ezek a linkek ezekhez az ismertetőkhöz vezetnek.)
KEDVENC SCI-FI KÖNYVEK:
Dan Simmons: Olümposz
Simmonsnak sok tekintetben fontos helye van az életemben. Egyrészt hajdanán a Hyperion adott egy jókora lökést az írói pályámnak, amikor hajdanán a Hyperion-ciklusát olvastam olvastam, rávilágított arra, hogy merre menjek tovább, és hogy hova lenne jó majd egyszer eljutni. A Hyperion miatt olvastam el aztán angolul a megjelenéskor az Ilion-Olümposz duológiát, és ez a két könyv bebizonyítja, hogy nincs lehetetlen, megférnek egymás mellett a trójai háború görög és trójai hősei Akhielleusztól Hektórig, valamint az őket nanotechnológiával manipuláló, kvantumteleportáló istenek Zeusz vezetésével, a háborút Homérosz Íliászával összevető 20. századi történészprofesszor, a Jupiter közelében űrcivilizációként élő, Shakespeare-t olvasó, moravec nevű robotok, Prospero, Caliban, egy kis Nabokov, és rengeteg további irodalmi utalás. A lezárással továbbra sem vagyok kibékülve, de ettől még ez egy hihetetlen irodalmi alkotás minden tekintetben.
Hahó, Dan, nem akarsz végre megint sci-fit írni?
Simmonsnak sok tekintetben fontos helye van az életemben. Egyrészt hajdanán a Hyperion adott egy jókora lökést az írói pályámnak, amikor hajdanán a Hyperion-ciklusát olvastam olvastam, rávilágított arra, hogy merre menjek tovább, és hogy hova lenne jó majd egyszer eljutni. A Hyperion miatt olvastam el aztán angolul a megjelenéskor az Ilion-Olümposz duológiát, és ez a két könyv bebizonyítja, hogy nincs lehetetlen, megférnek egymás mellett a trójai háború görög és trójai hősei Akhielleusztól Hektórig, valamint az őket nanotechnológiával manipuláló, kvantumteleportáló istenek Zeusz vezetésével, a háborút Homérosz Íliászával összevető 20. századi történészprofesszor, a Jupiter közelében űrcivilizációként élő, Shakespeare-t olvasó, moravec nevű robotok, Prospero, Caliban, egy kis Nabokov, és rengeteg további irodalmi utalás. A lezárással továbbra sem vagyok kibékülve, de ettől még ez egy hihetetlen irodalmi alkotás minden tekintetben.
Hahó, Dan, nem akarsz végre megint sci-fit írni?
Patrick Ness: Szólít a szörny
Ez nem friss könyv, 2012-ben jelent meg magyarul, de csak most olvastam el, alig pár nappal a filmváltozat bemutatása előtt. A tizenhárom éves Conor édesanyja hosszú ideje rákkal küzd, és a kisfiú tehetetlenül nézi, ahogy kezelésről kezelésre jár, a kezelések után legyengül, de utána újra erőre kap, majd visszaesik, és újabb kezelések kezdődnek. Conor fájdalmát és félelmeit elnyomva reménykedik a gyógyulásban. Conorhoz ekkor ellátogat a szörny, a kert végéből látható, megelevenedő, rémisztő, ősöreg tiszafa-lény, aki alkut köt a fiúval: elmesél neki három történetet, és amikor ezt megtette, akkor Conornak is el kell mondania egy történetet, a sajátját…
Rendkívül súlyos történet, de ha közel engeded magadhoz, amit mondani akar, egy olyan könyvélménnyé válhat, amire sok-sok év múlva is emlékezni fogsz. Nekem legalábbis ilyen.
Rendkívül súlyos történet, de ha közel engeded magadhoz, amit mondani akar, egy olyan könyvélménnyé válhat, amire sok-sok év múlva is emlékezni fogsz. Nekem legalábbis ilyen.
McDonald aprólékosságát, irodalmiságát és ötletességét régóta csodálom, de eddig valahogy mégsem tudott megtalálni a regényeivel. A Luna: Új Holddal azonban sikerült. Fantasztikus világépítés, lassan építkező, érdekes karakterekkel teli történet, ami 300 oldalon át hömpölyög, majd egyszer csak felrobban: ritkán olvasni ilyen utolsó 100 oldalt SF-regényben, a folyamatosan növekvő feszültség a végjátékban úgy robbantja szét a regény kereteit, hogy folyamatosan csak pislogtam: te jó ég, mi történik itt?
KÉPREGÉNYEK:
2016-ban, francia és angol nyelven újraindult, illetve folytatódott az eredeti, Alejandro Jodorowsky féle Metabáró-történetfolyam, méghozzá teljesen új alkotókkal, akik az utolsó Metabáró történetét viszik tovább. Ezek a látszólag kényszerű, pénzorientált folytatások nagyon ritkán szoktak jól elsülni, de, és ez egy nagybetűs DE, itt valami egészen más történt.
Az új Metabáró ugyanis az egyik legjobb sci-fi képregény, amit az utóbbi években olvastam. A titok egyszerű: egyrészt sikerült megtartani ennek az elborult sci-fi világnak az erényeit, és Jerry Frissen, az új író jóvoltából a Jodorowskyra jellemző dramaturgiai és narrációs bakugrások is eltűntek, a történet sokkal erőteljesebbé vált, a karakterek is sokkal közelebb kerülnek az olvasóhoz, és nem csak a Metabáró, hanem az antagonistái is. Ráadásul mindkét eddigi kötet gyönyörűen van megrajzolva.
Az új Metabáró ugyanis az egyik legjobb sci-fi képregény, amit az utóbbi években olvastam. A titok egyszerű: egyrészt sikerült megtartani ennek az elborult sci-fi világnak az erényeit, és Jerry Frissen, az új író jóvoltából a Jodorowskyra jellemző dramaturgiai és narrációs bakugrások is eltűntek, a történet sokkal erőteljesebbé vált, a karakterek is sokkal közelebb kerülnek az olvasóhoz, és nem csak a Metabáró, hanem az antagonistái is. Ráadásul mindkét eddigi kötet gyönyörűen van megrajzolva.
Nem tudom elégszer ismételni, mennyire zseniális Greg Rucka és Michael Lark disztopikus sci-fije. Profin megírt, a fordulatokon csak pislogok, és emellett elképesztően van kidolgozva minden apróság benne. A Lazarus borzongatóan valósághű jövőbeli világot tár elénk az élelmezési és vízproblémákkal küzdő, globális felmelegedéssel sújtott, saját mocskában rekedt Földről, ahol tizenhat, nagyon gazdag család kezében lévő gigakonszern birtokolja a világ termőföldjeit, fél kontinensnyi területeket felügyelve. És ők rendelkeznek az emberek felett is.
Ez azon kevés képregénysorozatok egyike, amit a megjelenés napján megrendelek a Bookdepositoryról.
VIDEÓJÁTÉKOK:
Horizon Zero Dawn
Hát, igen, a Horizon: Zero Dawn. A 2015-ös E3 kapcsán láttam a bejelentést és az első gameplayt, és nem hittem el, hogy ez így egyszer majd tényleg létezni fog. Valami hihetetlenül komplexitást mutatott már ez az első gameplay is. A játék aztán messze felülmúlt mindent, amit hittem, annyi újat tett hozzá az open-world játékok végtelen sorához.
A Horizon: Zero Dawn egy szívvel-lélekkel készített, lenyűgöző alkotás, tökéletes példa arra, hogy miért szeretem a science fictiont és a videojátékokat. 1000 évvel későbbi, poszt-apokaliptikus jövőben járunk, az emberiség primitívebb, törzsi szinten szerveződik, a csodálatosan megtervezett, posztapokaliptikus tájat hatalmas robotszörnyék járják. A fiatal főhősnő, Aloy egy számkivetett férfi lánya pedig válaszokat keres: mi történt a régi emberiséggel, honnan jönnek a robotok, és ki irányítja őket? Rejtélyek és súlyos titkok mindenhol, ami végig vitt előre, hogy megtudjam, mi történt a bolygóval. Ehhez jött a fantasztikusan összetett és egyedi harcrendszer, izgalmas és szövevényes történet, azonban a karaktereket meg lehetett volna írni jobban is.
A játék lelke maga a nyílt világú terület, és annak felfedezése. Szerintem soha nem készült még ennél szebb, változatosabb és okosabb táj, mint ebben a játékban. Bámulatos a látvány, legyen nappal vagy éjszaka, nagyon sűrűn megálltam nézelődni, gyakorta csak azért másztam meg egy hegyet, hogy fentről körbenézzek, és használjam a fotómódot. És bámulatosak a tájat benépesítő robotlények. Komolyan, több, mint két tucatnyi, egyedi, agresszív, veszélyes lény, mindegyikük megfejtése külön kaland.
Hát, igen, a Horizon: Zero Dawn. A 2015-ös E3 kapcsán láttam a bejelentést és az első gameplayt, és nem hittem el, hogy ez így egyszer majd tényleg létezni fog. Valami hihetetlenül komplexitást mutatott már ez az első gameplay is. A játék aztán messze felülmúlt mindent, amit hittem, annyi újat tett hozzá az open-world játékok végtelen sorához.
A Horizon: Zero Dawn egy szívvel-lélekkel készített, lenyűgöző alkotás, tökéletes példa arra, hogy miért szeretem a science fictiont és a videojátékokat. 1000 évvel későbbi, poszt-apokaliptikus jövőben járunk, az emberiség primitívebb, törzsi szinten szerveződik, a csodálatosan megtervezett, posztapokaliptikus tájat hatalmas robotszörnyék járják. A fiatal főhősnő, Aloy egy számkivetett férfi lánya pedig válaszokat keres: mi történt a régi emberiséggel, honnan jönnek a robotok, és ki irányítja őket? Rejtélyek és súlyos titkok mindenhol, ami végig vitt előre, hogy megtudjam, mi történt a bolygóval. Ehhez jött a fantasztikusan összetett és egyedi harcrendszer, izgalmas és szövevényes történet, azonban a karaktereket meg lehetett volna írni jobban is.
A játék lelke maga a nyílt világú terület, és annak felfedezése. Szerintem soha nem készült még ennél szebb, változatosabb és okosabb táj, mint ebben a játékban. Bámulatos a látvány, legyen nappal vagy éjszaka, nagyon sűrűn megálltam nézelődni, gyakorta csak azért másztam meg egy hegyet, hogy fentről körbenézzek, és használjam a fotómódot. És bámulatosak a tájat benépesítő robotlények. Komolyan, több, mint két tucatnyi, egyedi, agresszív, veszélyes lény, mindegyikük megfejtése külön kaland.
A Hellblade esetében maga a szó, hogy videojáték meglehetősen furcsán, idegenül hangzik, mert egy pillanatra sem az jutott eszembe, hogy ez "csak" egy játék.
Nyilván az, de nem a megszokott értelemben. Annál jóval több, összetettebb, nyugtalanítóbb és elemibb. És ez az, ami magasan kiemeli az átlagból. Sőt, az egyik legjobb videojátékká teszi, amellyel valaha játszottam.
A 9. században Senua, a kelta harcosnő faluját lemészárolták a vikingek, de ő megszállottként elindul a viking alvilágba, hogy visszaszerezze kedvese lelkét Helától, az alvilág úrnőjétől. És ez csak a felszín, mert minden más csak rontana a játékélményből, amely egy rendkívül okosan felépített, szimbólumokkal teli történet, némi téveszmés hallucinációval vegyítve, a vége pedig egyszerűen zseniális, kár, hogy nem mondhatom el, miért.
A Ninja Theory alig 20 fős indie fejlesztőcsapata munkája, és egyben bizonyítéka, hogy a pénz mellett sokkal fontosabb a tehetség és az elhivatottság ahhoz, hogy valami nagyszerű szülessen. Ráadásul a főszerepet játszó Melina Juergens civilben a cég videószerkesztője, de közben olyan zseniális színészi alakítást nyújtott a mo-cap ruha alatt, hogy meg is nyerte a legtöbb játékos díjat ebben a kategóriában.
Nyilván az, de nem a megszokott értelemben. Annál jóval több, összetettebb, nyugtalanítóbb és elemibb. És ez az, ami magasan kiemeli az átlagból. Sőt, az egyik legjobb videojátékká teszi, amellyel valaha játszottam.
A 9. században Senua, a kelta harcosnő faluját lemészárolták a vikingek, de ő megszállottként elindul a viking alvilágba, hogy visszaszerezze kedvese lelkét Helától, az alvilág úrnőjétől. És ez csak a felszín, mert minden más csak rontana a játékélményből, amely egy rendkívül okosan felépített, szimbólumokkal teli történet, némi téveszmés hallucinációval vegyítve, a vége pedig egyszerűen zseniális, kár, hogy nem mondhatom el, miért.
A Ninja Theory alig 20 fős indie fejlesztőcsapata munkája, és egyben bizonyítéka, hogy a pénz mellett sokkal fontosabb a tehetség és az elhivatottság ahhoz, hogy valami nagyszerű szülessen. Ráadásul a főszerepet játszó Melina Juergens civilben a cég videószerkesztője, de közben olyan zseniális színészi alakítást nyújtott a mo-cap ruha alatt, hogy meg is nyerte a legtöbb játékos díjat ebben a kategóriában.
Tetszett még az Uncharted: Lost Legacy is, ez konkrétan egy best of Uncharted játék, a 4. rész színvonalán, kevésbé mély történettel, de számos újítással, és az eddigi részek legjobb jeleneteinek felidézésével, legyen az adrenalinpumpáló autós üldözés, az ikonikus vonatos jelenet, vagy fantasztikus helyeken történő hegymászás.
Sokat elvoltam még a Star Wars: Battlefront 2-vel, ami a fizetős lootboxos balhé ellenére (gyorsan kiiktatták) egy nagyon kellemesen összerakott Star Wars játék, ha a sztorikampánytól eltekintünk. Mert hát az minősíthetetlenül rossz.
A többi viszont szórakoztató, szuper, lélegzetelállítóan szép helyszínekkel mindegyik érából. Az űrhajós csaták pedig konkrétan soha nem voltak még ennyire profin megcsinálva: ez az én igazi Star Wars terepem, itt többnyire a TOP5-ben vagyok. Ezen felül megemlíteném még a hősök közti 4-4 elleni összecsapásokat, ami pedig egy gyönyörű és elképesztően gyors káosz, ahol Jedik kaszabolnak Sitheket és fordítva. Sokkal jobb Star Wars élmény volt 2017-re, mint Az utolsó Jedik.
Na, és nyáron két hónapra rácsúsztam a The Witcher: The Card game online ingyenes kártyajátékára, ami a Witcher 3 alapján készült. Nagyon okos, de mivel két havonta frissítik, új kártyákkal, állandóan újra kellene tanulni, és hálistennek augusztus végén sikerült kikeverednem belőle. Persze, a kis szemét azóta is hívogat, hogy gyere, játssz újra csak egy-két casual partit.
A többi viszont szórakoztató, szuper, lélegzetelállítóan szép helyszínekkel mindegyik érából. Az űrhajós csaták pedig konkrétan soha nem voltak még ennyire profin megcsinálva: ez az én igazi Star Wars terepem, itt többnyire a TOP5-ben vagyok. Ezen felül megemlíteném még a hősök közti 4-4 elleni összecsapásokat, ami pedig egy gyönyörű és elképesztően gyors káosz, ahol Jedik kaszabolnak Sitheket és fordítva. Sokkal jobb Star Wars élmény volt 2017-re, mint Az utolsó Jedik.
Na, és nyáron két hónapra rácsúsztam a The Witcher: The Card game online ingyenes kártyajátékára, ami a Witcher 3 alapján készült. Nagyon okos, de mivel két havonta frissítik, új kártyákkal, állandóan újra kellene tanulni, és hálistennek augusztus végén sikerült kikeverednem belőle. Persze, a kis szemét azóta is hívogat, hogy gyere, játssz újra csak egy-két casual partit.
FANTASZTIKUS FILMEK:
Idén rendkívül sok középszerű fantasztikus filmet láttam, hasonló kaptafára, nagyon széles tömegigényeknek megfelelni akaró, sokszor döbbenetesen ostoba alkotásokat. Nem értem, mi történik a filmiparban jelenleg, ugyanis a mindenkihez egyszerre szólni akaró filmek valójában senkihez sem szólnak, csak úgy vannak. Engem meg ez kicsit zavar, mert egyre jobban elburjánzik az egyforma, üres, biztonsági játékot játszó, stílustalan mozik áradata
Szerencsére azért akadtak bőven jó filmek is, még akkor is, ha nagyon nem ez volt a minőségi fantasztikus filmek éve.
Szerencsére azért akadtak bőven jó filmek is, még akkor is, ha nagyon nem ez volt a minőségi fantasztikus filmek éve.
Szólít a szörny
Tökéletes adaptációja a könyvnek, ugyanúgy megkönnyeztem a végét, mint a regénynek. Ki ne hagyjátok!
Blade Runner: 2049
Nagyon vártam, és szerencsére ha nem is tökéletes, de egészen jó lett. Vizuálisan a legszebben fényképezett, és az egyik legkreatívabb, legerősebb atmoszférájú jövőkép, amit eddig láttam, és ugyan itt-ott néha megbicsaklik, kizökken a látvány, de csak pillanatokra, főleg egy-egy túl üres, a többi jelenethez képest semmitmondóbb díszletben. A történet kissé elnyújtott, túl sok témába kapott bele, amelyet aztán nem tudott elvarrni egyértelműen, és néhány unalmas, elnyújtott jelenet kizökkentett az élményből. Nem vagyok maradéktalanul elégedett, de maga a film még így is egy kiemelkedő SF-mozi, és szinte biztos, hogy pár év múlva az elődjéhez hasonlóan kultfilmként fogunk rá tekinteni.
Szerettem még Logant (és kicsit csalok, mert már az újév első napján láttam), na, ez az a szuperhős film, ami apró darabokra rombolja a Marvel féle lobogó köpenyes, mindenből viccet csináló szuperhősmítoszt. Pedig közben nem más, mint egy szimpla üldözős-menekülős történet egy kényszerű apa-gyermek kapcsolattal, de a nyomasztó közeljövős hangulata, és hogy végre mertek Wolverine-nek egy 18-as karikás filmet csinálni, az húsba vágóan erőteljessé teszi több pillanatát.
Az új, tini Pókember pedig végre megtalálta a képregények hangulatát, és ugyan nekem csak a Tobey Maguire féle Peter Parkerrel voltak komoly gondjaim (a képregénykarakter paródiáját sikerült leginkább mindhárom filmben megformálni), Garfielddel kevésbé, de Tom Holland igazán jó a középiskolás Peternek, és hát, Michael Keaton pedig igazán cool volt.
Az jutott eszembe a filmről, hogy igen, pont ilyen volt a 80-as években egy jópofa ifjúsági film, és milyen kevés van manapság ebből a típusból. (Nem, a legtöbb mai ifjúságinak mondott film vagy ostoba vagy csak végignézni kellemetlen.)
Az jutott eszembe a filmről, hogy igen, pont ilyen volt a 80-as években egy jópofa ifjúsági film, és milyen kevés van manapság ebből a típusból. (Nem, a legtöbb mai ifjúságinak mondott film vagy ostoba vagy csak végignézni kellemetlen.)
Szerettem volna szeretni a Wonder Womant, mert végre egy női szuperhős, és Gal Gadot a Batman v Supermanben a rövidke szerepében is kicsit ellopta a showt, és elhittem a remek kritikákat is, de itt valami tévedés van, mert ez szimplán egy közepesen buta szuperhős film volt, pont olyan, mint a Marvel-termés java. És ez így totális csalódás volt egy borzasztóan kínos végjátékkal. Valószínűleg túl sokat vártam.
A Star Wars: Az utolsó Jediről már írtam az SFmagra, plusz sopileresen a közös kibeszélőben is, de azt vettem észre magamon, hogy ahányszor szóba kerül, egyre dühösebb leszek erre a filmre. Így inkább nem beszélek róla, mert még a végén Wolverine/Loganné változom.
NEM FANTASZTIKUS FILMEK:
Amikor Christopher Nolan bejelentette, hogy a dunkerque-i csatát követő Dinamó-hadműveletről készít filmet, kifejezetten csalódott voltam, mert Nolantől megszoktam, sőt, el is vártam a filmes kereteket feszegető, mind-fuck történeteket, és a Dunkirk egyáltalán nem ilyennek tűnt, mindössze egy újabb háborús filmnek.
Nos, a Dunkirk a háborús téma ellenére ugyanúgy szétrúgja a megszokott filmes kereteket. Egyáltalán nem használja a megszokott kliséket, ellenben kísérletezik, idősíkokkal játszik, eközben a szereplők alig szólalnak meg, de valami olyan filmélményt ad, ami teljesen más, mint bármi, amit a nyári blockbuster szezonban látni lehet: zsigeribb, ezerszer erőteljesebb, nyomasztóbb és feszültebb is egyben. Mindezt úgy teszi meg, hogy a főszereplők nem akarnak jópofáskodni vagy viccelődéssel közelebb kerülni a nézőhöz – egy részük mindössze túlélni akar, mások pedig csak teszik a dolgukat, a kötelességüket, vagy amit a lelkiismeretük diktál. Nincs pátosz, hősiesség, önfeláldozás, legalábbis a klasszikus értelemben, mégis átérezzük minden karakter történetét.
Holdfény
Az Oscar-szezon vége felé néztük meg, még mielőtt meg is kapta volna a díjat. A gettóban felnövő, meleg fekete bőrű kissrác felnövéstörténete hihetetlenül finoman, giccsmentesen és érzékenyen van ábrázolva, komolyan meglepődtem, hogy miért nem erről a filmről szól az Oscar körüli hírverés. Persze, nyilván nem volt elég zajos hozzá, de örülök, hogy megkapta a legjobb film díját.
Perfect Strangers (Perfetti sconosciuti)
Ez egy 2016-os olasz film, szilveszter előtt egy nappal láttuk. Egy baráti társaságról szól, feleségekkel, férjekkel, akik összeülnek az egyik családnál vacsorázni, aztán egy olyan játék ötlete merül fel, hogy mindenki kirakja a mobiltelefont az asztalra, és nincsenek titkok, aki hívást, sms-t kap, azt kihangosítva veszi fel, felolvassa.
És ahogy elkezdődik a játék, elszabadul a káosz, mert súlyos titkok rejtőznek minden egyes pár, nő és férfi életében. Kemény film, ritka jó forgatókönyv, jó színészek. Több ilyet szeretnék látni a jövőben, és tuti, hogy idén újranézem.
Testről és lélekről
Nagyon beteg, nagyon furcsa, nagyon tetszett. Nézzétek meg, és remélem, idén sokat hallunk még róla.:)
anyám!
Ez az a film, amit valószínűleg nem fogok újranézni, és közben is rendkívül nyugtalanító volt, de ugyanakkor valami működött benne, mert ritkán történik, hogy utána barátokkal órákon át beszélgetünk róla, és ahányan láttuk, annyiféle értelmezési síkot találtunk, és ez tetszett. Azt, hogy a film tetszett-e, nem tudom megmondani, de az, hogy ennyire sokféleképpen befogadható, mindenképpen különlegessé teszi.
Ez az a film, amit valószínűleg nem fogok újranézni, és közben is rendkívül nyugtalanító volt, de ugyanakkor valami működött benne, mert ritkán történik, hogy utána barátokkal órákon át beszélgetünk róla, és ahányan láttuk, annyiféle értelmezési síkot találtunk, és ez tetszett. Azt, hogy a film tetszett-e, nem tudom megmondani, de az, hogy ennyire sokféleképpen befogadható, mindenképpen különlegessé teszi.
TÉVÉSOROZATOK:
Ezen a listán a House of Cards aktuális évadának mindig helye van, mert a törvényszerű hullámvölgyek ellenére is zseniálisan megírt, kiváló színészi alakításokkal teli sorozat, talán az egyik legstabilabb minőség az utóbbi években, még az ötödik évad is számtalan ponton meg tudott lepni, ezúttal leginkább a Robin Wright által alakított Claire kapcsán, úgyhogy jöhet a 6. évad!
Idén láttuk a Stranger Things első évadát, megint csak igazi, 80-as évekbeli hangulat, mintha Hollywood rájött volna arra, hogy a legtöbb egyedi ötlet a 80-as években született, akkor mertek tömegében újat kitalálni, és nem létezett még a görcsös franchise-ba kapaszkodás. Így hamarosan nekifutunk a második évadnak is.
A szolgálólány meséje
Iszonyúan nyomasztó és erős sorozat Margaret Atwood regénye alapján. Ráadásul profin egészítette ki a könyvet, amely inkább élethelyzetek összessége kevés történettel, de amit a sorozat hozzátett, az mesterien illik a regénybe, sőt, a harmadik epizód, ami ebben a formában nem is volt a regény része, a legnyomasztóbb és legjobb epizódja is a sorozatnak.
És a végére hagytam a Twin Peakst. Vegyünk előtte egy nagy levegőt.
A 2017-es első blogbejegyzésem a Blade Runnerről és a Twin Peaksről szólt, két tizenéveskori meghatározó filmélményem évtizedekkel későbbi folytatásáról. A Blade Runner 2049 nem okozott csalódást, na de a Twin Peaks.
Engem sajnos a sorozat felénél egyelőre elvesztett, ki kell hevernem az eddig látottakat.
Pedig az első öt rész komolyan zseniális volt a maga szürreális furcsaságaival, a las vegasi kaszinórengetegben hellóoó-zó agyilag zokni Cooper ügynök szerencsétlenkedéséveivel. (Azóta bármely filmben kaszinót látok, hellózom egyet.) Juhász Viktorral lelkendeztünk is ez első részekről az SFmagon. Aztán ami Viktornál továbbra is megmaradt, nálam elindult egy lejtmenetbe. Elképesztően sok szereplő sorakozott fel az első 5 részben, és aztán a 6-7.-ben ahelyett, hogy ezeket bontogatta volna tovább Lynch, tovább folytatta az újabb szereplők bemutatását, és ez elkezdett unalmassá, értelmetlenné válni. Kifejezetten unni kezdtem a sehova nem tartó szálakat, na de aztán jött a 8. rész, ami meg egy 50 perces "mi a f.sz volt ez?" látomás atomrobbanással, fura figurákkal, mindez fekete-fehérben. Pedig a harmadik rész első felét, ahol Cooper ügynök éppen megpróbál visszatérni a való világba, én imádtam, de a 8. részt már nem vette be a gyomrom.
Aztán jött a 9. rész, ami megint dögunalomba fulladt, újabb karakterekkel, előre nem haladó történettel, így itt abba kellett hagynom, hogy ezt megemésszem. Külön fájdalmas, hogy a régi Twin Peaks szereplők félelmetesen kilógnak ki a sorozatból. Ha nem lennének benne, akkor is működne, mert nem csinálnak semmit, de nosztalgiafaktornak meg roppant kellemetlen nézni őket.
Még azért titkon reménykedem, hiszen 9 rész még előttem áll. Talán. Talán...
Engem sajnos a sorozat felénél egyelőre elvesztett, ki kell hevernem az eddig látottakat.
Pedig az első öt rész komolyan zseniális volt a maga szürreális furcsaságaival, a las vegasi kaszinórengetegben hellóoó-zó agyilag zokni Cooper ügynök szerencsétlenkedéséveivel. (Azóta bármely filmben kaszinót látok, hellózom egyet.) Juhász Viktorral lelkendeztünk is ez első részekről az SFmagon. Aztán ami Viktornál továbbra is megmaradt, nálam elindult egy lejtmenetbe. Elképesztően sok szereplő sorakozott fel az első 5 részben, és aztán a 6-7.-ben ahelyett, hogy ezeket bontogatta volna tovább Lynch, tovább folytatta az újabb szereplők bemutatását, és ez elkezdett unalmassá, értelmetlenné válni. Kifejezetten unni kezdtem a sehova nem tartó szálakat, na de aztán jött a 8. rész, ami meg egy 50 perces "mi a f.sz volt ez?" látomás atomrobbanással, fura figurákkal, mindez fekete-fehérben. Pedig a harmadik rész első felét, ahol Cooper ügynök éppen megpróbál visszatérni a való világba, én imádtam, de a 8. részt már nem vette be a gyomrom.
Aztán jött a 9. rész, ami megint dögunalomba fulladt, újabb karakterekkel, előre nem haladó történettel, így itt abba kellett hagynom, hogy ezt megemésszem. Külön fájdalmas, hogy a régi Twin Peaks szereplők félelmetesen kilógnak ki a sorozatból. Ha nem lennének benne, akkor is működne, mert nem csinálnak semmit, de nosztalgiafaktornak meg roppant kellemetlen nézni őket.
Még azért titkon reménykedem, hiszen 9 rész még előttem áll. Talán. Talán...
Úgyhogy vidám 2018-at mindenkinek, még a héten jön egy személyes bejegyzés is 2017-2018-ról.
Addig is, évkezdésként, és mert azért titkon, valahol mélyen mégis csak szeretem ezt a fura-új Twin Peakst, de főleg Klye MacLachlan miatt...
Addig is, évkezdésként, és mert azért titkon, valahol mélyen mégis csak szeretem ezt a fura-új Twin Peakst, de főleg Klye MacLachlan miatt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése