Hétvégén jön az Oscar-díj, és mivel a napokban megnéztük A víz érintését, a fő kategória kilenc jelöltből jelenleg hat filmet láttam (hátra van még az Én, Tonya, meg A négyzet a közeljövőben). Szóval, ez most nem esélylatolgatás lesz, csak arról néhány gondolat, hogy számomra a látottak közül melyik film mit adott.
+ a Testről és lélekrőlt még tavaly, az év első felében láttam, és nagyon drukkolok Enyedi Ildikóéknak.
Részben A víz érintése miatt írom meg ezt a bejegyzést, ami kicsit feldühített, és nem igazán értem del Toro filmjének sztárolását. Persze, ez nyilván szubjektív, de összehasonlítva del Toro másik, némileg hasonló tematikájú filmjével, A Faun labirintusával, számomra ég és föld a különbség. Én valami hasonlóan összetett és okos szimbolikával átszőtt történetet vártam, de sajnos A víz érintése meg sem közelítette ezt, mindössze egy hosszú, helyenként unalmas, helyenként közhelyes, aranyos mese volt, de semmi több. Azon jelölt filmek közül, amiket láttam, magasan a leggyengébb.
A Lady Bird érdekes, csendes film egy Christine (Lady Bird) nevű fura tinédzserlány felnőtté válásának és édesanyjával való nem egyszerű kapcsolatának története az ezredforduló Amerikájában. Meglepő, de annak ellenére is nagyon jól működik, hogy semmi eget-rengető dráma nincs a történetben, egyedül azt sajnáltam, hogy engem nem tudott megérinteni. Ettől függetlenül a jobb filmek között van.
A Három óriásplakát Ebbing határábannal a mai napig nem tudok mit kezdeni. Imádom ezt a fajta mélyvalóságot, Sam Rockwell, Woody Harrelson, Frances McDormand karakterei fantasztikusak, és bárcsak a sztorit is annyira jól megírták volna, mint a karaktereket.
Az jut eszembe, hogy mennyi lehetőséget vesztegettek el ebben a filmben, mennyi remek történetszálat indítottak el, majd hagytak félbe, hogy más irányba kanyarodjon a sztori, majd megint más irányba, majd megint másikba.
Mildred Hays lányát egy éve ölték meg, és végső elkeseredettségében kibérel három óriásplakátot a város határán, és a helyi seriffet vonja kérdőre rajta. Aki valóban nem sokat tett az ügyért, ráadásul rákos, az egyik embere pedig konkrétan egy agresszív kretén.
Egy nagyon erős film lehetősége volt meg a Három óriásplakátban, az elején ezt hozta is, de érzésem szerint a forgatókönyv a film második felében nem tudott mit kezdeni a történettel. Akkortól ugyanis egymás után kezd el konfliktusokat behozni, amelyeket aztán nem old meg, hanem félresöpör, hogy berángasson egy újabb, látszatkonfliktust, majd megint újabbat, majd megint, hogy meglegyen a haladás látszata. Értem, mit akart mondani, értem, hogy a feldolgozás és megbékélés folyamatát akarta ábrázolni, csak közben az ennek érdekében felsorakoztatott jelenetek következményeit megpróbálta újabb és újabb látszatkonfliktusokkal elsunnyogni. Ettől még a film tetszett, mert imádom ezt a fajta hangulatot, de szerintem sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle.
A Dunkirkről még a bemutató idején írtam az Ekultúra.hu-ra. Nolan látásmódját, egyedi koncepcióit nagyon szeretem, főleg, mivel ezeket gyakorta sci-fi filmekben éli ki, így kicsit szomorú is voltam, amikor pár éve kiderült, hogy egy világháborús filmet forgat. Nem értettem, miért, milyen lehetőséget lát benne Nolan, hiszen annyi ilyen film van már, mit lehet ehhez hozzátenni, és Dunkerque történetét is többen feldolgozták már.
Aztán persze megértettem, hogy Nolannál semmi sem az, aminek elsőre látszik, és egy háborús film is képes felforgatni, és alig beszélő karakterekkel egy olyan több idősíkot összemosó adrenalin-hullámvasútra ültetni a nézőt, amilyet én még nem éreztem.
Szerintem a legegyedibb film a mezőnyben, és majdnem ez tetszett a legjobban az általam látottak közül, de csak majdnem.
A Get Out - Tűnj el! szárnyalását nem értem. Egy meglepően érdekes alaphelyzetet vázolt fel, amivel aztán látványosan nem tudott mit kezdeni, a végére pedig egy logikátlan thrillerbe ment át. Bevallom, fogalmam sincs, mit keres a jelöltek között. Jó film, főleg az eleje, de azért, na.
Na és végére hagytam a Szólíts a nevedent, ami miatt valójában ezt az egész bejegyzést meg akartam írni, hogy ne csak azoknak ajánljam lelkesen ezt a csodálatos filmet, akikkel személyesen találkozom, hanem minél több emberhez eljusson.
Ez egy olasz-francia-brazil-amerikai koprodukció, ami akár indulhatott volna a legjobb külföldi filmek között is.
Elio, a 17 éves amerikai srác értelmiségi szüleivel minden évben Észak-Olaszországban nyaralnak. Édesapja művészettörténész professzor, és minden évben befogadja pár hétre egy doktorandusz tanítványát. Ezúttal a sármos Olivert, aki közvetlenségével azonnal az ujja köré csavar mindent, akitől elolvadnak a nők, és Elio életét és érzéseit is alaposan megbolygatja.
Ez a kis, csendes, intelligens film nagy valószínűséggel maximum a legjobb adaptált forgatókönyvet fogja megnyerni, de eközben számomra kilométerekkel magaslik ki a mezőnyből. Úgy ültem be rá, hogy semmit sem tudtam róla, és olyan élménnyel jöttem ki a moziból, amit sokáig nem fogok elfelejteni. Nagyon régen nem láttam ennyire jó és főleg emberi filmet.
Az Eliót játszó Timothée Chalamet előtt szerintem nagy karrier áll (egyébként a LadyBirdben is játszott, sőt, az Interstellarban is, Matthew McConaughey tinédzser fiát alakította.
A nagyobb meglepetés Armie Hammer, akit Hollywood új sztárjának akarnak évek óta felépíteni, és a külső adottságai mindenképpen alkalmassá teszik erre, csak láthatóan nem igazán választanak neki jó főszerepeket. Legalábbis a nagy költségvetésű filmjei rendre elhasalnak. Viszont itt végre igazán meg tudta mutatni a színészi képességeit.
A film vége pedig... Elio édesapjának van egy monológja a végén, ami szerintem filmtörténeti fontosságú, ahogy megfogalmazza azt, amiért érdemes embernek lenni. Nagyon régen nem láttam ennyire jó filmet, és lassan újra is kellene nézni.
Ha nem is érdekelnek az Oscar-filmek, ezt az egyet, na meg a Testről és lélekrőlt ne hagyjátok ki!
(Hétvégén még megnézzük A négyzet, amitől azért szintén sokat várok, így lehet, hogy pótlólag ki fogom egészíteni a fentieket attól függően, hogy az mennyire tetszik.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése