Néhány napja végigvettem, hogy Mit írtam, és mit írok éppen, aztán a Mit olvastam posztból kiderült, mik voltak a kedvenc olvasmányaim, majd végül néhány nap múlva következik az utolsó, filmes, tévésorozatos ajánló, a Mit láttam? (december 30.) is.
Most nézzük, milyen volt számomra a 2018 videojátékok szempontjából.
Az a fajta gamer vagyok, aki nem kikapcsolódásként, unaloműzésként veti le magát a tévé elé, nem lazulni akarok, és többnyire nem versengeni (többnyire), hanem minőségi élményre vágyom, történeteket és élményeket szeretnék befogadni. Szerencsére az utóbbi években folyamatosan erősödik a sztorijátékok iránti igény, egyre több cím szorongatja meg eladásokban az évente reinkarnálódó kompetitív játékokat, mint a Fifa, a Call of Duty vagy a Battlefield sorozat.
Íme az idei személyes TOP 5 listám:
5. GOD OF WAR
Év elején látatlanban azt mondtam volna, kizárt, hogy ne a God of War legyen számomra az év játéka, de végül ennek a közelébe sem került, és emiatt nagyon szomorú vagyok. Ebben a rebootszerű folytatásban Kratos, az görög ex-hadisten, aki miután az előző részben lemészárolta a teljes Olümposzt, némileg megöregedve a skandináv fagyban tengeti a napjait, és szerelme halála után megpróbálja megérteni, mi az, hogy apaság.
Ez egy nagyon ígéretes alapnak ígérkezett, hiszen Kratos jelleme egy izgalmas apa-fiú kapcsolatra adott lehetőséget, ráadásul az északi mitológia annyi, de annyi kőkemény istent és lehetőséget rejt magában, hogy ebből csak valami nagyszerű születhet.
És így is kezdődött, a történet nagyjából a feléig, harmadáig csak pislogtam, imádtam a történetet, a jellemek alakulását, a harcrendszert, a változatos mitológiai ellenfeleket, a trollokat, a világkígyó mennydörgő hangját, a felbukkanó brutális asgardi isteneket, a rengeteg epikus jelenetet, az apa-fiú kapcsolat alakulását.
Aztán eljött a történet közepe, és ennyi, innentől számomra semmi többet nem adott a God of War. Ugyanazokat a babzsák ellenfeleket, csak többet, az elsőre elképesztő troll minibossok elleni harc totális unalomba fullasztását, nem hittem el, hogy ugyanazok a kicsit másképp kinéző, de ugyanúgy mozgó trollok jönnek újra és újra. És hol vannak az északi istenek? Mert, akik voltak, azokkal tényleg epikus csatákba lehetett keveredni, és egy fél történetre elegendőnek tűntek, de egy egész játékhoz elképesztősen soványka volt ez a felhozatal.
A legnagyobbat azonban a karakterekben és a történetben csalódtam. Amilyen jól épült Kratos és a fia, Atreus kapcsolata az elején, úgy seperték félre a közepétől a konfliktusokat, illetve tolták át a folytatásba. Végig azt éreztem, hogy a feléig elképesztő játékmenet és történet után mintha megelégedtek volna, hogy ennyi elég is, ne lőjünk el minden puskaport. Végül is, ez látszólag jó döntés volt, mert így is rengeteg helyen az év játékává választották, a gamereket általában pedig láthatóan mindez nem zavarta. A játékmenet és a harcrendszer ugyan sok mindenért kárpótolt, mert az tényleg fantasztikusra sikerült, de történet számomra nagyon kevés volt. Remélem, a folytatásban változatosabb ellenfelek és igazi északi istenek is jönnek, a Mjölnires csókával és a faterjával együtt.
4. SHADOW OF THE COLOSSUS
A Shadow of the Colossus Fumito Ueda, a legendás japán videojáték tervező több, mint egy évtizeddel ezelőtt készült mesterműve, amelyet sokan a valaha készült egyik legjobb videojátéknak tartanak. Eredetileg 2005-ben jelent meg PS2-re, aztán kiadták PS3-ra, most pedig az alapoktól újraépítették az egész játékot PS4-re.
Én 2016 végén ismerkedtem meg Ueda egyedi látásmódjával, művészetével a kilenc évig készülő új videojátéka, a The Last Guardian képében, amely a megosztó vélemények és a technikai egyenetlenségek ellenére is egy fantasztikus érzelmi utazás, egy kisfiú és egy Trico nevű óriás kutya-macska-madárlény különös barátságának meséje. Ez egy csiszolatlan gyémánt, olyan torokszorító befejezéssel, ami a legtöbbeknek könnyeket csal a szemébe.
Úgyhogy ezzel az elvárásokkal ültem le a 2018-as Shadow of the Colossus elé.
A történet szerint Wander, a fiatal fiú halott kedvesével belovagol a tiltott vidékre, hogy a közepén álló gigantikus kőkastélyban lakozó szellem, Dormin elé járuljon, és megkérje az entitást, hogy támassza fel a lányt. Dormin egyetlen feltételt szab: ölje meg a tiltott vidéken kóborló tizenhat kolosszust, és ekkor teljesíti a kérését.
A feladat tehát egyszerű: egyesével fel kell kutatni a kolosszusokat, majd meg kell küzdeni velük. És itt álljunk is meg egy kicsit. Tizenhat kolosszusról, tizenhat ház, esetenként toronyház méretű lényről van szó, mindegyikük egyedi, az előzőektől teljesen eltérő, legyen az egy szurdokban sétáló békés vagy kevésbé békés, bundás óriás, málladozó kőember, hüllőszerű szárnyas vagy vízben úszó, angolnaszerű lény, homokféreg, agresszív sárkány, akiket egy kis kardocskával, valamint egy íjjal kell legyőzni.
A kolosszusok haláltusája, ahogy spriccel belőlük a vér, majd ahogy a hatalmas test eldől vagy lezuhan az égből, megindító. Főleg azért, mert a legtöbbjük nem is valós ellenfél, még csak nem is foglalkoznak Wanderrel, vagy ha igen, rendkívül lomhán próbálják félreseperni, mint egy legyet. Többségében komótosan bandukolnak a fák között, és leginkább csak védekeznek, ez pedig idővel elkezdi megkérdőjelezni a videojáték célját: mert miért is csinálom én ezt, miért is ölöm meg ezeket a láthatóan ártalmatlan, behemót teremtményeket? Ez az érzés a játék közepén éri el a tetőpontját, mert egy-egy 15-20 perces, feszült küzdelem után végignézni, ahogy ezek a lények elvágódnak a porban, végtelenül megsemmisítő érzés.
Kreatív, gyönyörű és szomorú videojáték és történet, nekem a végkimenetelből hiányzott a The Last Guardian katarzisa, de ettől még egy csodálatos élmény volt minden egyes küzdelmes percével együtt.
3 SPIDER_MAN
Az új Spider-Man az év legszórakoztatóbb játékélménye, végigvigyorogtam az egészet, és mindent megcsináltam benne, amit lehetett. A New York toronyházai közötti hálóhintázást nagyon eltalálták, nem beszélve a harcrendszerről, amiben eszméletlen sok ötlet és kombináció van: akrobatikus földharc, kütyük, trükkös légi harc, hálóbombák, minden, ami Pókember.
Ami viszont a legnagyobb meglepetésként ért, az a történet és a karakterek. Az Irány a Pókverzumot még nem láttam, de a videojáték számomra ettől eltekintve az eddigi legjobb mozgóképes Pókember-történetet prezentálta. Peter már 23 éves, egy kutatólaboratóriumban dolgozik Otto Octavianus asszisztenseként. Már-már megkomolyodott felnőtt, de azért mégsem túl komoly, és nagyon kedvelhető karakter. A többi szereplőhöz való viszonya mind-mind mélyen kidolgozott, és az Insomniac Games egyáltalán nem sajnálta a cinematic jeleneteket ahhoz, hogy legyen értelme, tétje a harcoknak, a kalandnak. Az egyediséget, az újításokat ugyan nagyon hiányoltam belőle, játékmechanika szempontjából szinte semmi újat nem nyújt a standard open-world játékokhoz képest azon túl, hogy remek a történet és a karakterek, elegáns és letisztult a tálalás. Ez viszont bőven elég.
2. RED DEAD REDEMPTION 2
A Rockstar mindig elképesztően hype-olt, és bődületes pénzt termelő játékokat készít, viszont a GTA-sorozat nem az én világom, ellenben a másik nagy címük, a vadnyugati Red Dead Redemption első része hajdanán nagyon tetszett, mély, fajsúlyos, de lassabb játék, súlyos karakterdrámával, igazi western hangulattal, szerintem nincs ember, aki a történet drámai lezárására ne emlékezne.
Most, 8 évvel később megjelent a folytatás, ami valójában előzmény, és nem hittem, hogy képesek lesznek az első résznél jobb sztorit írni.
Márpedig sikerült, és ez hiába egy előzmény, ami miatt lehet tudni, hogy a legtöbb szereplővel mi fog történni. A Dutch van der Linde vezette rablóbanda utolsó hónapjait kísérhetjük nyomon, mielőtt ez a széthúzó, de helyenként igazi családként viselkedő közösség és a szabad életről és békés életről szőtt reménytelen álmaik darabjaira hullanak. Arthur Morgan, a történet főhőse, Dutch jobbkeze az utóbbi évek egyik legszimpatikusabb karaktere, szinte sajnálom, hogy nem ezt követően kezdek csak neki az első résznek, mint folytatásnak, mert sokkal, sokkal jobbá válik az első RDR úgy, hogy ilyen részletesen ismerem a karaktereket, eseményeket.
Az RDR2 egyetlen hibájának azt tudom felhozni, hogy a Rockstar tudja, mennyi fajta játékosigény létezik, és valahol mindenkihez akartak szólni. A karakter- és történetközpontú játékok kedvelői kaptak egy szinte tökéletesen megírt bukássztorit, a nyílt világú játékokban bóklászni szeretők milliónyi rejtély, kincs, kihívás, gyűjtögetni való után kutathatnak szabadon lovagolva, az online játékok rajongói számára ott van az online rész, ami még csak most kezd el felpörögni. Nem kérdés, hogy a Red Dead Redemption 2 más ligában játszik, mint bármi más játék, hiszen a Rockstar más dimenziókban képzeli el a videojáték bizniszt, sok pénzből csinálnak nagyon sok pénzt.
Engem kicsit pont ez a 'minden akarok lenni' zavart, mert emiatt a történetbe rengeteg üresjárat került, néha unalmasak voltak a főküldetések. Ez a történet számomra lineáris játékban sokkal jobban működött volna, de a csúcspontjai így is tökéletesen a helyükön voltak, a banda folyamatos vándorlásától kezdve a 3. fejezet epikus leszámolásáig, ahol a van der Linde banda először és utoljára egy egységes családként működött, majd az onnan kezdődő mélyrepülés, ami az elkerülhetetlen széthulláshoz vezetett. Tökéletes zenék és hangulat, tartalommániásoknak pedig egy kiapadhatatlan kánaán.
1. DETROIT: BECOME HUMAN
Ez az a játéktípus, amit sokan nem szeretnek, sőt, gyakran elhangzik kritikaként, hogy ez nem is játék, csak egy interaktív film, ugyanis nem a képességekre épül, nem feltétlenül kell benne ügyesnek lenni, nem kell begyakorolni harcrendszert, egyszerűen csak döntéseket kell hozni, amelyeknek azonban következményei vannak, mert itt nincs mentett állás visszatöltögetés, ha elrontod.
Na, és pont ez adja a lényegét, hogy van tétje annak, amit döntök.
Számomra a Detroit egyszerre az utóbbi évek egyik legjobb videojátéka, sőt, filmszerű megvalósítása, a kiemelkedő színészi játék, a vágás és a zene egyben az utóbbi évek egyik legjobb sci-fi filmjévé/tévésorozatává is tette. Sőt, egyszerre tucatnyi, vagy akár száz legjobbja egyben, ugyanis a Detroit valóban képes a döntések alapján számos, teljesen különböző történetet elmesélni.
A történet a gépi intelligenciák öntudatának kérdése köré épül, illetve arra, hogy mi, emberek hogyan reagálnánk minderre. Ezen túl nagyon fontos az is, amit a szabadságról, az elnyomásról és a szegregációról mond.
A történet súlyos morális döntések elé állított, és olyan érzéseket facsart ki belőlem, amihez fogható élménnyel ritkán találkozni ebben a médiumban. (Aki esetleg játszott vele, és a vége felé eljutott az android gettóba, az tudja, miről beszélek.)
Nagyon tetszett a futurisztikus közeljövő felépítése is, megtervezett okosvárossal, drónokkal, megannyi apró részlettel, amelyekbe az utcán sétálva (2038-as moziplakátok, divatüzletek, reklámok), híradókat nézve vagy újságokat olvasva találkozunk.
Egyszeri végigjátszás után még vagy háromszor annyi időt töltöttem el vele, megpróbálva a lehető legtöbbféle történetvariációt, elágazást megnézni, hogy ha egy adott ponton másképpen döntök, akkor mi történt volna, és tényleg félelmetesen sokfelé ágazhat, sokféle irányba kanyarodhat az egész.
Ezek voltak az én kedvenceim, ha van kedvetek, írjátok meg, Ti milyen videojátékokat szeretettek idén!
December 30-án pedig, zárásként érkezik a Milyen filmeket/sorozatokat néztem bejegyzés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése