2018: Mit olvastam?

Meglehetősen mozgalmas és élménydús év végéhez közeledem, ezért elkezdek egy hosszú, éves áttekintőt, négy részre bontva.

Néhány napja végigvettem, hogy Mit írtam, és mit írok éppen. Ha ez esetleg kimaradt, akkor kezd ezzel. Karácsony után pedig majd következik a Milyen videojátékokkal játszottam? (december 27.) és végül a filmes, tévésorozatos ajánló, a Mit láttam? (december 30.).

Szóval, olvasás, és támadnak a sci-fi mangák!

Az év első fele egy mély olvasási válsággal telt, keveset is olvastam, és ami a kezembe került, az sem tudott nagyon lbevonni, így több, elkezdett könyvet félbehagytam. Nem tudom, mi volt ennek az oka, de valójában mindegy is. 
Aztán augusztusban hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem beleásni magam a mangák (japán képregény) világába. Azt hiszem, egy Alita: Battle Angel filmelőzetes után jött a gondolat, mert kíváncsi voltam, hogy mi lehet az a sci-fi manga, amelyből James Cameron évtizedek óta akar mozifilmet készíteni. (A film 2019 februárban érkezik, sokadszori halasztás után .)

És ezzel eljött számomra egy hónapokon át tartó karácsony, rengeteg olvasással és fantasztikus élményekkel teli időszak.

A mangákról leginkább csak annyit tudtam, hogy fura, sokszor gyerekes, nem nekem írt képregények, és hiába ismerem a Ghost in the Shell, a Death Note vagy az Akira anime változatát, a a többségről az volt a benyomásom, hogy egyszerű, sokszor karikatúraszerű, harsány, és tőlem távol álló történetek.

Azonban makacs vagyok, úgyhogy elkezdtem kutakodni, abban a reményben, hogy ha már az Alitát úgyis ki akarom próbálni, nézzük meg, csak akad valami más, nekem való sztori is ebben a végtelennek tűnő mangaóceánban. Úgyhogy módszeresen elkezdtem a felnőtteknek szóló sci-fi, fantasy, horror, weird témájú sztorikat keresni, youtube ajánlók tucatjait néztem végig, ajánlókat, TOP-listákat olvastam. Végül három manga szerzőt választottam ki első körben, elsőként egy-egy kötettel. Valószínűleg jól válogattam, mert aztán mindhárom mangakától nagyon gyorsan elkezdtem beszerezni mindent, ami elérhető.

Battle Angel: Alita (Yukito Kishiro)

A távoli jövő lepusztult, kiborgokkal, robotokkal teli, Földjén egy fejvadász/robotmérnök, Ido a szeméttelepen akad rá a titokzatos Alitára, illetve a fejére, amelyhez kibernetikus vázat illeszt. Alitában egy rég elfeledett világ csúcstechnológiája rejtőzik, és mindez keveredik egy kamaszlány egójával és akaratosságával.

Sok száz oldalon vagyok már túl a történetfolyamban, és karácsonykor még minimum ugyanannyi vár rám, ráadásul még így is messze a vége. Amitől ez a manga igazán működik, az maga a főszereplő, a makacs, önfejű, emóciókkal teli Alita, aki fokozatosan ébred rá arra, hogy ki is ő valójában, kudarcok, drámák formálják, a személyiségét, miközben szédületesen megrajzolt harci jelenetek váltják egymást.

Naoki Urasawa:

Ő az egyik legelismertebb mangaíró és rajzoló, egyszerűen csodálatos, ahogy az arcokra kiülő érzéseket, gondolatokat képes ábrázolni, nagyon-nagyon kevés angolszász képregény képes ilyen erre ilyen színvonalon. Tőle két történetmonstrumot olvastam eddig:

Az egyik a Pluto, a mangakultúra ősatyjának, az 1950-es évekbeli, kultikus Astroboynak egy újragondolt, felnőtt változata. Kíváncsiságképp megnéztem az eredetit, és hú, így van igazán értelme a remake-eknek, hogy minimum annyit tesz hozzá az alapkoncepcióhoz, mint maga az eredeti mű.

A Pluto egy 1600 oldalas Én, a robotba oltott Blade Runner jellegű történet, csak karakterközpontúbb, epikusabb, és feszesebb, határozottan ez volt idén a legjobb sci-fi történet, amit olvastam.

Ebben a hi-tech jövőben az emberek és a robotok együtt élnek, és a legfejlettebb MI-chippel rendelkező robotok már-már emberiek. A robottörvények megszabják a viszonyokat, de messze vagyunk még attól, hogy egyenlő módon bánjunk az emberekkel és a robotokkal is.

A történet a Watchment idéző módon kezdődik, valaki elkezdi levadászni a Föld hét legfejlettebb MI-vel rendelkező szuperrobotját és azok tervezőit. Az első Mont Blanc, a svájci, pacifista robot, aki imádja a természetet és a gyerekeket. Gesicht, az Europol szuper robotnyomozója kezd el nyomozni, és közben szép lassan kibontakozik egy világméretű összeesküvés, és eközben megismerjük a többi híres robot/android-MI-t, köztük Atomot (az egykori Astroboyt), akit tervezője a halott kisfia helyett teremtett.

A másik Urasawa-manga a Monster. Ez Urasawa egy korábbi története még a 90-es évekből, ezúttal nem sci-fi, hanem egy sorozatgyilkosos pszichothriller, krimi és fordulatos kalandtörténet.

A '90-es években, nem sokkal Németország egyesülése után járunk, és a fiatal japán idegsebész, Dr. Tenma itt országban dolgozik, ígéretes karrier előtt áll, amikor is megment egy kisfiút a halálból. A fiú azonban később egy félelmetes nemezisévé válik, kiderül róla, hogy egy elképesztő intelligenciával rendelkező, manipulatív sorozatgyilkos. A Tenma körüli gyilkosságok miatt a fiatal orvost is megvádolják, aki rájön, hogy kicsoda, micsoda áll az események mögött, ezért menekülni kezd, és a rendőrség elől rejtőzve ő maga próbálja elfogni a titokzatos Johann nevű fiút.

A teljes történet 3600 oldal (!), azonban szédületesen sodró és komplex, Urasawa néhány oldalban képes fantasztikus karaktereket ábrázolni, és kegyetlen fordulatokkal meglepni. Valahol a közepén járok a történetfolyamnak, de eddig nagyon sodró és fordulatos, ráadásul bámulatosan erős mellékkaraktereket sorakoztat fel újra és újra.

Junji Ito:

Mangaügyi kutatásaim közben újra és újra előjött Junji Ito neve, és bár a horror zsáner nem igazán érdekel, de amikor belenéztem, hogy miket is rajzolgat, egy-egy bizarr kép nagyon mélyen beleégett az elmémbe, és egyre kíváncsibbá tett, mert ez valami egészen másnak tűnt.

Régen akadt ilyen elemi olvasmányélményem, mint amikor elkezdtem tőle az Uzumakit, néhány oldal alatt megcáfolta minden előítéletemet a a mangák ügyében, mi szerint nem felnőtteknek szólnak.

Az Uzumaki  (Spirál) főszereplője Kirie Goshima, egy egyszerű középiskolás lány, aki az óceánpart menti japán kisvárosban él, ahol lassan elszabadul a spirálok iránti őrület. Egyre több helyi kezd el furcsán viselkedni, de nem ok nélkül, mert valami van, valami történik, az égen spirálalakba rendeződnek a felhők, önálló életre kel a világítótorony, de akár az önkényesen begöndörödő hajzuhatag is jelzi, hogy itt valami nagyon-nagyon nincs rendben. Aztán emberek változnak csigákká, és mindenhol megjelennek a spirálok, a kötet második fele pedig konkrétan kimaxolja a weird kifejezés minden lehetséges jelentését, és fantasztikusan stílusosan és kreativitással teszi ezt. Nehezen tudom megfogalmazni azt az érzést, amikor egy-egy új oldalra lapozva megnyúlik az arcom, és fura, torz mosolyra görbül a szám, amiben benne van az egyediségtől való lenyűgözöttség érzése, az elismerés (és bizony írói oldalról némi irigység is), de ugyanakkor nem is nevezném ezt mosolynak, mert van ebben az arckifejezésben grimasz, fintor, elborzadás is, meg ki tudja, még mi. 

Csodálatosan egyedi elmebaj. 

Rögtön utána rávetettem magam Ito legelső alkotására, a Tomie-ra, amely 750 oldalas manganovella-füzér, amelynek középpontban a címet adó nevű fiatal lány áll, akiért megőrülnek a férfiak, és bármire képesek, hogy a közelébe kerüljenek, egyúttal őrült birtoklási vágyat táplálnak iránta.

Tomie azonban nem csak egy szép és önző lány, hanem egy misztikus, természetfeletti entitás, egy félelmetes biológiával és öngyógyító képességgel rendelkező organizmus. Az első történetben apró darabokra aprítják, de az egyes testrészekből újabb Tomie-k nőnek, ha a testét megvágják, nagyon gyorsan begyógyul, újjászületik, és mintha mi sem történt volna újra csak azért él, hogy hódoljanak neki.

 Az Uzumaki után úgy álltam neki, hogy valószínűleg nem lesz olyan jó, de valójában talán csak egy hajszállal gondolom gyengébbnek, és inkább amiatt, mert kevésbé fókuszált, inkább egy ide-oda ugráló, lazán kapcsolódó történetgyűjtemény ez, konklúzió és magyarázatok nélkül. Az ötletek,a morbid események azonban talán még az Uzumakin is túltesznek.

Junji Itótól ráadásul sorra jelennek meg a válogatás novelláskötetek, ezek közül kettőt olvastam, a Fragments of Horrort és a Shivert, és a történetek nagyjából fele nagyon egyedi, nagyon beteg, és zseniális történet. A másik fele is jó, csak Itóhoz képest nekem kicsit kevés. Ezekre most külön nem térek ki, de a moly.hu-n mindkettőről írtam történetenként ismertetőt - Fragments of Horror és a Shiver, ha bővebben érdekel.)

Egyelőre eddig jutottam a mangákban, ezzel a három szerzővel még jó sokáig el leszek, de majd folytatom további címekkel, mert elég hosszú a listám. Szeretem az ilyen időszakokat, amikor egy új területre tévedek, és mazsolázgathatok az gyémántok között.

Azért nem csak mangákat olvastam, akadtak jó könyvek, amelyekre nagyon szívesen emlékszem vissza, ilyen például Naomi Alderman: A hatalom című regénye a 21. század kiadótól, amely egy nagyon érdekes, fantasztikus történet a nemi szerepek kifordításáról, de leginkább az emberi természet és a hatalom közötti kapcsolatáról egy apokaliptikus világba helyezve.
Tetszett még Max Tegmark: Élet 3.0 című ismeretterjesztő könyve, ami egy mesterséges intelligenciákról, és az MI-k közeledtével változó világról szól, nagyon jó stílusban, érdekes gondolatokkal.

Idén megjelent egy halom könyv, amelyeknek olvasása valószínűleg átcsúszik jövőre. Eközben meg idehaza felpörgött a képregénypiac is, sosem gondoltam volna pl. hogy a Joe Hill által írt Locke & Key, amit két éve pont karácsony után olvastam végig egyszuszra, és azóta is szívesen emlékszem vissza erre a pár napra, most egy gyönyörű kiadásban elkezd napvilágot lát magyarul is. Ezt bárkinek ajánlom, aki egy kicsit is szereti a fantasztikumot, mert Stephen King fiának sztorija zseniális.
Ezek voltak az idei kedvenceim, de az év hátralévő napjaiban reményeim szerint még rengeteget fogok olvasni. Ez a bejegyzés is azért tudott most elkészülni, mert elsősorban a fenti szerzők műveivel folytatom, vár rám vagy 1500 oldal Battle Angel: Alita, két Junji Ito-kötet és a Monster második fele.

Ezúton kívánok Nektek Boldog karácsonyt!

Karácsony után pedig, december 27-én érkezik a 2018: Milyen videójátékokkal játszottam? sci-fi, fantasy, szuperhősös és egy wester sztorijátékkal, mert manapság a történetközpontú videojátékok aranykorát éljük, és Hollywooddal ellentétben egyre több játékfejlesztő cég nagyon komolyan veszi a történetmesélést...