Egy irodalmi szöveg sokféleképpen lehet jó. Ebben a blogbejegyzés-sorozatban szeretnék néhány, számomra kedves szöveget bemutatni a science fiction irodalom ismert vagy kevésbé ismert művei közül. Ezek olyan részletek, amelyek a regényből kiragadva, önmagukban váltak emlékezetessé számomra - függetlenül attól, hogy az adott könyv végül tetszett vagy nem tetszett.
Lehet ez egy szép, már-már költői, hangulatos leírás, egy érdekes gondolat kifejtése, egy mély, emberi párbeszéd, vagy egy olyan jelenet, amelyet csak sci-fi író tud kitalálni, megírni. Ezek mind olyan részletek, apróságok, amelyek az olvasásuk óta is újra és újra eszembe jutnak.
2. China Miéville: Perdido pályaudvar, végállomás
A brit China Miéville az ezredfordulón robbant be az angolszász fantasztikus irodalomba, és hamarosan a new weird egyik legismertebb alakjává vált. Az első igazán nagy sikerét a 2000-ben megjelent Perdido pályaudvar, végállomás című regényével aratta, amit - és aztán minden magyarul megjelent Miéville-t - Juhász Viktor kiváló fordításában olvashatunk, aki egyben Miéville nagy rajongója is.
Na de sci-fi-e egyáltalán a Perdido?
A Perdido pályaudvar, végállomás magyarul 2004-ben jelent meg az Ulpius-ház kiadónál. Miéville ebben a regényben elképesztő részletességgel és fantáziával mutatja be Új-Crobuzon multikulturális iparvárosát, a mocskot, a fura lényeket, hosszú leírásai közepette mintha az olvasó is ott sétálna macskaköves utcákon, beszívná a gyárak tömény füstjét, és magába fogadná a város és különös lényeinek minden rezdülését.
Számomra egy idő után talán már kicsit sok is a leírás, amely néha túlságosan is elburjánzik a történet és a karakterek kárára, de ez mit sem von le a monumentális regény értékéből. (A trilógia második regénye, az Armada - mindkettő önálló történet, csak a világ egyezik - ebben szerintem jobban megtalálta az egyensúlyt.)
A könyvből két kedvenc részem is van. Az egyik, a Szövő - ez a nagyon furcsa, nagyon idegen, nem evilági pókszerű lény, aki időnként beszivárog a történetbe főhőseink oldalán. a Szövő bármelyik megjelenése, fura beszéde lenyűgözött. És most belegondolva, nem zárom ki, hogy tudat alatt hatott rám, amikor fura idegen lények fura beszédével kísérleteztem akár Az ember könyve szagnyelve kapcsán, akár a Xeno idegen fajainál.
Azonban az a szöveg, amit időnként újra elolvasok csak úgy, a hangulat kedvéért, az a könyv legeleje, amikor a Yagharek, a szárnyaszegett garuda madárember megérkezik Új-Crobuzonba, és az ő nézőpontjából érkezünk meg mi is Új-Crobuzon zsigeri világába.
Nem hosszú, alig néhány oldal, de ez most csak egy rövidebb részlet az elejéből:
A szavannából bozóterdő lesz, aztán szántóföld, aztán tanyavidék, majd az első roskadozó kunyhók is előbújnak a földből. Régóta tart az éjszaka. A folyópartot kéregként lepik el a kalyibák, a sötétben nőttek ki körülöttem, mint a gombák.
Megbillenünk. Sodró áramlatban bukdácsolunk.
A férfi a hátam mögött idegesen a kormánylapátnak feszül, és a bárka visszaáll a helyes irányba. Hintázik a lámpás, vonaglik a fény. A férfi fél tőlem. Kihajolok a kis hajó orrából, a sötéten vonuló víztömeg fölé.
A motor olajos dörmögése és a folyó simogató locsogása mögül halk hangok, házak hangjai gyülemlenek fel. Mestergerendák suttognak és zsúptetőbe kap a szél, megállapodnak a falak, padlók nyújtóznak, és kitöltik a teret; a házak tucatjaiból házak százai, ezrei lesznek; egyre hátrébb húzódnak a parttól, aztán fénybe borítják az egész lapályt.
Körülvesznek. Növekszenek. Egyre magasabbak, püffedtebbek és lármásabbak, tetejük pala, faluk szívós tégla.
A folyó csavarodik egyet, és szembefordul a várossal. A házrengeteg homályos tömegként dereng fel előttem, lenyomatként préselődik a tájra. Fénye kibugyog a környező sziklás dombokra, mint horzsolás alól a vér. Koszos tornyai ragyognak. Közönségesnek érzem magamat. Kénytelen vagyok imádni ezt a helyet, a két folyó kereszteződésénél lerakódott rendkívüli jelenséget. Gigászi szennyező góc az egész, maga a bűz, a felvonyító ködkürtök hangja. Még most, az éjszaka közepén is kövér kémények öklendezik a mocskot az égbe. Bárkánkat nem az áramlat sodorja, maga a város súlya szippant be minket. Halk kiáltások, imitt-amott állatias üvöltés, a gyárakból obszcén dübörgés és csattogás hallatszik, roppant gépek üzekednek. Vasútvonalak rajzolják ki a város anatómiáját, mint megannyi kidagadó ér. Vörös téglák és sötét falak, zömök templomok gubbasztanak vaksi, földalatti lényekként, rongyos ponyvatetők reszketnek, macskaköves útvesztők az óvárosban, zsákutcák, kanálisok vájnak a talajba, mint szenteletlen sírgödrök, új táj születik, csupa szeméttelep, morzsolt kő, elfeledett kódexekkel belakott könyvtárak, ódon kórházak, toronyházak, hajók, ahol fémkarmok emelik a rakományt az égbe.
Miként lehet az, hogy eddig észre sem vettük, mi vár ránk? Talán a domborzat játszik velünk, és hagyja, hogy ez a szétfolyó szörnyeteg a sarok mögül előugorva riogassa az érkező vándort?
Késő: most már nincsen menekvés.
A férfi motyogva beszél hozzám, azt magyarázza, hol járunk. Nem fordulok felé.
Ez az elállatiasodott nyomornegyed körülöttünk Hollókapu. A rothadó épületek kimerülten támaszkodnak egymásnak. A folyó szennyes iszapot mázol a téglából emelt rakpartokra, vaskos falak emelkednek ki a mélyből, hogy féken tartsák a vizet. Orrfacsaró bűz terjeng.
(Szeretném tudni, hogyan néz ki mindez fentről, mert a városnak esélye sincsen elrejtőzni, ha az utazó a szél szárnyán érkezik, mérföldekről láthatja ezt az elkent, koszos pacát, ami olyan, mint egy darab halott hús, tele vonagló nyüvekkel, nem szabadna ilyesmire gondolnom, de most már nincsen megállás, megülhetném a kéményekből áradó áramlatokat, a kevély tornyok fölé röppennék, és lepiszkítanám a talajhoz kötötteket, meglovagolnám a káoszt, ott szállnék le, ahol kedvem tartja, nem szabad erre gondolnom, nem lehet, abba kell hagynom, nem most, nem itt, még nem).
Az itteni házakról fakó nyálka csöpög, szerves vakolat tapad a homlokzatokra és szivárog elő a tetőtéri ablakokból. A hideg, fehér mocsokból újabb emeleteket formáztak, és kitöltik vele az épületek meg a zsákutcák közötti réseket. A környéket arctalanná változtatja a fehér kéreg, mintha hirtelen dermedő, forró viaszt öntöttek volna a tetőkre. Nem emberi lények telepedtek meg ezeken az utcákon.
Feszes drótkötelek húzódnak a folyó meg a csurgók felett, stabilan megtapadnak a felgyülemlett tejszínű köpetben. Zümmögnek, mint a basszushúrok. Valami csörömpöl felettünk. A csónakos harákol, ocsmányat sercint a vízbe.
A nyálas csomót elnyeli a víz. A köpet-habarcs gyérülni kezd felettünk. Ismét felbukkannak a keskeny utcák.
Sípoló vonat zakatol át előttünk egy vasúti hídon. Tekintetem követi, délről keletre fordulok, látom, hogy a sorban felfűzött apró fények tovasuhannak, elnyeli őket ez az éjszakai világ, ez a behemót, aki felfalja saját lakóit. Hamarosan elérjük a gyárakat. Emelődaruk bontakoznak ki a félhomályból, mint ösztövér madarak; imitt-amott mozognak is, hogy legyen munkája az éjszakai váltásnak. Holtsúllyal terhelt láncok inganak, mint elhalt végtagok, aztán zombiként moccannak, amikor egymásba harapnak a fogaskerekek és megpördülnek a lendkerekek.
A további Kedvenc sci-fi szövegrészekért kattints ide!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése