Kedvenc science fiction szövegrészeim 3. - Alastair Reynolds: Napok háza

Egy irodalmi szöveg sokféleképpen lehet jó. Ebben a blogbejegyzés-sorozatban szeretnék néhány, számomra kedves szöveget bemutatni a science fiction irodalom ismert vagy kevésbé ismert művei közül. Ezek olyan részletek, amelyek a regényből kiragadva, önmagukban váltak emlékezetessé számomra - függetlenül attól, hogy az adott könyv végül tetszett vagy nem tetszett.

3. Alastair Reynolds: Napok háza

Alastair Reynolds a 2000-es évek elején, nagyjából China Miéville-el egy időben tört be a fantasztikus irodalomba, Reynolds a Jelenések tere című, azonos sorozatcímű gótikus hard sci-fi űropera sorozatával szerzett magának hatalmas rajongótábort, majd 2010 környékén kötött egy 1 millió fontos gigaszerződést. És onnan érzésem szerint egyelőre egy kicsit elhalványult, legalábbis az utóbbi években megjelent regényei messze nem kaptak annyi pozitív visszajelzést, rajongást, mint a 2010 előttiek.

Reynolds magyar kiadása, mint sok más kiváló fantasztikus íróé eléggé kaotikusra sikerült.

Az Alexendra kiadó 2011-ben nagy lelkesedéssel vágott bele Reynolds életművébe, Bujdosó István fordításában megjelent a Napok háza, majd a Jelenések tere legelső kötete, aztán itt több más sorozattal egyetemben abba is hagyták az egészet. (Pedig a Jelenések tere nélkül lehet, hogy a legendás Mass Effect videojáték sem létezne, vagy ki tudja, mindenesetre az alapkonfliktus igen erőteljesen, mondhatni szóról szóra egyezik, legyenek a galaxis biológiai életformáit ciklusonként eltörlő gépi intelligenciák Inhibitorok vagy Reaperek.)

Szerencsére aztán tavaly jött a Delta Vision kiadó, és újra belevágott Reynolds könyveinek kiadásába. Nagy sajnálatomra azonban nem a Jelenések terét folytatták, hanem a Kék emlékezetű Föld jelent meg, ami a Poszeidon gyermekei-trilógia első kötete, és közel sem annyira tetszett, mint szerettem volna. Mindegy, reméljük, eljutunk újra a Jelenések tere-könyvekig, amely sorozatot hajdanán naivan azért hagytam félbe angolul, mert elindult a magyar kiadás.

Alastair Reynoldst nem a ragyogó irodalmi nyelvezete, mondatai miatt szeretem, hanem a zseniális gondolatai, ötletei, na és a távlatai miatt. (Meg valószínűleg azért is, mert íróként láthatóan némileg hasonló témák, gondolatok is érdekelnek, mint őt.) A Jelenések terében elképesztően ragadta meg a 26. századi, fénysebességnél lassabb űrutazással szétszabdalt, gótikus hangulatú emberkolóniák benépesített jövőt, ahol az egyes társadalmak már nem csak kultúrájukban, szokásaikban, hanem emberi mivoltukban is eltávolodtak egymástól.

A sors fintora, hogy a két kedvenc Reynolds-regényem egyike sem jelent meg magyarul. Az egyik a Chasm City, amelynek címadó, fura városa az Epsilon Eridani csillag bolygójának mélyén található, és amelyet egy idegen eredetű nanovírus fertőzött meg és tett tönkre. Sokan emiatt fura, tartályszerű gépekben közlekednek, hogy hermetikusan elzárják magukat a mindenhol ott leselkedő veszélytől, amely szétolvasztja a testükben lévő beültetéseket.

A Jelenések tere közvetlen folytatásában, a Redemption Arkban pedig imádom a conjoiner nevű társadalom bemutatását, valamint abszolút kedvencem egy csodálatos leírás a tehetetlenség-felfüggesztésen alapuló szupermeghajtásról, egy ehhez kapcsolódó relativisztikus űrüldözéssel. Legszívesebben ez utóbbiból választottam volna egy részletet, de sajnos ez nincs még magyarul - én meg nem vagyok műfordító.:)

Reynolds talán legelszálltabb regénye, a Napok háza hatmillió évvel a jelenünket követően játszódik. Abigail Gentian a negyedik évezred hajnalán klónokat készíttet önmagából, majd szétküldi őket a csillagok közé, hogy információkat és tudást gyűjtsenek. Ezek a klónok, más néven a hasadványok hibernálva, a fénysebesség közeli meghajtás időkiesését kihasználva évmilliókat utaznak át, és bizonyos időközönként újra találkoznak, és megosztják egymással emlékeiket, tapasztalataikat. 

Ebben a távoli jövőben az emberiség, illetve a néhai emberiség utódai szétszóródtak a galaxisban, egymástól elszigetelt mikro-civilizációkra bomlottak. Egyesek csillagbirodalmakat szerveztek, de ezek idővel mindig megbuktak, majd jöttek helyettük újabb fajok, újabb civilizációk, amelyek először felemelkedtek, majd szép lassan ők is eltűntek a Múlásnak nevezett körforgásban.

Azonban még a legintelligensebb, egykoron emberi életformák sem tudnak felülkerekedni az einsteini törvényeken, az űrutazás még ebben a távoli jövőben is csak megközelíti a fénysebességet, de túl nem tudja lépni azt.

A regényből több emlékezetes rész is eszembe jut, például Abraham Valmik, a Légszellem története, egy hajdani ember, aki évtízezredek alatt több fényév méretű csillagköddé formálta magát.

Viszont amit alább választottam az az a rész, amikor a Campion nevű hasadvány információcsere szándékával az Őrzőkhöz utazik, akik mindent az információgyűjtésnek és raktározásnak rendelnek alá, és egy csillagot beburkoló Dyson-gömb mélyén élnek.

Az Őrzőket az úgynevezett kurátorok képviselik, olyan évszázezrek óta létező, fura lények, akik egykoron talán emberek voltak, és Campion egy ilyen kurátorral találkozik.

Kicsit bajban voltam, mert a forma helyett itt a tartalom, ami igazán érdekes, és ezek a különféle posztumánokkal való találkozások több tucat oldalon bomlanak ki, és nyernek értelmet, és tele vannak olyan apróságokkal, mint például, amikor a találkozás kezdetén Campiont simán tizenegy éveket váratják, mert hát mi értelme a sietségnek, kapkodásnak.

Így nem tudom, hogy ez a kiragadott, rövid rész mennyire fog működni.

– Bizonyára érdekli, hogy mi hogyan küzdöttük le ezt a problémát. Közismert, hogy a kurátorok nagyon öregek, és nagyon hosszú ideig élnek. Ellentétben magukkal és a már kihalt peremőrökkel, nekünk nem adatott meg az idődilatáció luxusának élvezete, amivel akár évszázadokat is könnyedén átugorhatnánk.

– De úgy tűnik, egész jól sikerült megbirkózniuk a dologgal.

– Miből gondolja?

– Már pusztán az Őrzők létezése is azt bizonyítja, hogy a szélsőségesen hosszú élettartammal járó problémákat sikeresen tudták kezelni. Egyetlen más sztelláris kultúra sem maradt fenn ilyen sokáig.

– Az Őrzőknek nem sok hasznát vennék, ha létük mulandó természetű lenne. Hosszú és magányos lét a miénk. Mindig is tudtuk, hogy óriási türelemre és állóképességre lesz szükség.

– Ön is olyan idős, mint az Őrzők maguk?

– Akkor több mint ötmillió éves lennék, Hasadvány!

– Miért, én több mint hatmillió éves vagyok.

– De nem a tiszta életidőt számítva. Tény, hogy nagyon régen született, de lefogadnám, hogy nem élt át többet néhány tízezer évnél. Maga csak egy könyvmoly, aki átrágta magát a történelem lapjain. Nem igaz?

– Találó hasonlat, kurátor.

– Ha én olyan idős lennék, mint az Őrzők, akkor nekem azt a sok-sok évet egytől egyig meg kellett volna élnem. Akkor pedig én lennék a galaxis legöregebb élőlénye.

– Amennyire én tudom, lehet, hogy így is van.

– Nem, nem én vagyok a legöregebb. Még mindig növésben vagyok. Ezzel mindannyian így vagyunk. Létezésünk legelső fázisában rájöttünk, hogy biológiailag elérhetjük a halhatatlanságot. Mégpedig úgy, hogy közben folyamatosan növekszünk. Léteznek más módszerek is, de mi emellett döntöttünk.

– Eszerint vannak önnél nagyobb kurátorok is?

– Vannak bizony! De maga nem láthatja őket. A legnagyobb csomópontokban élnek, a legfontosabb magokat őrzik. A legtöbbjük már olyan nagyra nőtt, hogy nem is hagyhatja el a csomópontot. Csak a fejük betöltené ezt az egész hangárt itt. Ezek a lények félelmetes bölcsességet tudhatnak magukénak, ugyanakkor nagyon lassúak is. De ez már csak így működik: ha a szinaptikus ingereknek több száz métert kell megtenniük, akkor a legegyszerűbb gondolat megszületése is hosszú percekbe telik. Velük… hogy úgy mondjam… igencsak nehéz.

[...]

A kurátor két keze megindult felém. A szélesre tárt ujjak lassan, szinte gyengéden fonódtak az apró, nyomásra érzékeny testem köré. A szkafanderem meg-megcsikordult, ahogy az ujjak megragadtak és az adattárral együtt a kurátor arcához húztak. Csak most vettem észre, hogy azon a gyűrűn, amely a kurátor sisakját az űrruha többi részével összekapcsolta, egy ormányszerű nyúlvány is volt. Az ormány végén egy nyílás jelent meg, amelyen keresztül egy garázs méretű, gravitáció nélküli helyiségbe kerültem. Az ajtó becsukódott, majd hirtelen valami sólészerű, rózsaszín folyadék ömlött be a terembe, és vadul kavargott, amíg ki nem töltötte az egész légmentes teret. A szkafanderem azonnal megkezdte a folyadék vegyi elemzését. Sűrű volt, mint egy leves, tele hosszú láncmolekulákkal.

Aztán kinyílt egy másik ajtó, és a folyadék megindult. A kezemmel kapálózva próbáltam valahogy tartani magam. A sisak belsejében voltam, és ott lebegtem a kurátor álla és az üvegrostély között. A kurátor olyan lassan lélegzett, hogy úgy éreztem, csak az árapály mozgatja a testemet egy lusta tengerparton. A folyadékban lebegve egész közel kerültem a félelmetes szájnyíláshoz, amely hosszan nyúlt el mindkét irányban, az ajkak innen úgy festettek, mint föld alatti folyók által kimosott homokkő.

– Kellemetlen ez a helyzet magának, Hasadvány? Mondja meg nyugodtan, ha kellemetlen érzés.

– Nem. Jól vagyok.

– Tudja, nem minden látogató adja át magát ilyen könnyedén a helyzetnek, mint maga.

– Nem hiszem, hogy bántani akarna. Arra bőven lett volna már lehetősége.

– De lehet, hogy fel akarom falni. Erre nem gondolt még?

– Most, hogy így mondja…

– Nem akarom megemészteni, legalábbis nem szó szerint. De mindenképpen le kell nyelnem. Nemsokára maga is látni fogja, hogy miért van erre szükség. Legyen nyugodt, nem esik baja, és csak egy darabig marad a testemben.

– Hiszek önnek.

A száj szép lassan egyre nagyobbra nyílt, míg végül már befértem az ajkak között.

– Kurátor! – szólaltam meg, amikor a feneketlen szájüregbe kerültem. – Remélem, nem haragszik meg, de ön honnan tudja, hogy én sem fogok ártani magának, ha már a testében leszek?

– Tudja, még ha ezt az egész csomópontot megsemmisítené is, a veszteség akkor is csak a birtokunkban lévő adatoknak egészen parányi töredékét érintené, amit minden további nélkül el tudunk viselni.

– Ettől még megpróbálkozhatnék vele.

– Sokkal alaposabb vizsgálatnak vetettük alá, mint gondolná. Elég pontosan felmértük, mire képes a hajója. Vannak rajta ugyan fegyverek, de komolyabb harcra alkalmatlan. A szkafandere pedig teljesen ártalmatlan.

– És én?

– Magába is belenéztünk. Húst és csontokat láttunk, meg néhány jámbor szerkezetet. Persze az adattár lehetne bomba is, de ezt a kockázatot vállalnunk kell. Hiszen tudáshoz jutni mindig csak bizonyos kockázat árán lehet.

Aztán egy korty folyadék lekísért a kurátor torkán. A szkafander lámpáinak fényében fakó rózsa- és mályvaszínben láttam, amint a szivacsos gégefedő becsukódik előttem. Csak egy hajszálon múlt, hogy nem a tüdőben kötöttem ki, hanem a gyomor felé folytattam az utamat.

Megindultam a nyelőcsövön, amelynek a fala a folyadékot megfelelő összehúzódásokkal mozgatta tovább. Végül az egyre szűkülő csatorna meleg, folyadékkal teli üregbe torkollott. Úgy gondoltam, most már elég mélyen járhatok a kurátor testében, valószínűleg a gyomor alsó tájékán, de valójában fogalmam sem volt róla, hogy pontosan melyik szervben vagy az adott szerv melyik részében lehetek. Hiszen minden további nélkül elképzelhető volt, hogy a kurátor anatómiai felépítése, még ha a méretbeli különbségeket figyelembe vesszük is, valójában semmiféle hasonlóságot nem mutat az átlagos emberi test belső felépítésével.

A kurátor emésztőrendszerének sajátosságait mindjárt magam is láthattam, amikor a környezetemet alaposabban megvizsgáltam. Az üreg nagyjából félgömb alakú volt, a bemeneti nyílás pedig körülbelül a tetején lehetett. A falakat merev, csillogó gyámpillérek bordázták, amelyek a nyílás mellől indultak. Ezek nyilván valamiféle csontból vagy porcból lehettek. A bordák igen lassú ritmusban feszültek meg és engedtek ki újra, ahogy a kurátor léggömb méretű tüdeje végezte a feladatát valahol fölöttem, a méteres vastagságú hasfal és mellhártya takarásában.

Ami szokatlan volt ebben a kamrában, és az én testemmel semmilyen hasonlatosságot nem mutatott, az a padló vagy inkább fal volt, amely épp az ívelt szakasszal átellenben helyezkedett el. Hullámzóan mozgó karok rengetege takarta, amitől szakasztott úgy nézett ki, mint egy tengeri viaszrózsa-kolónia. A karok kétszer-háromszor voltak hosszabbak nálam, hipnotikus színekben pulzáltak és felvillantak, megcsillantak, ahogy egymáshoz értek. Némely kar visszahajlott, a végük eltűnt a világító masszában. Ahogy közelebb úsztam, láttam, hogy a karok közötti résekben sötét tárgyak találhatók, amelyek mélyen belesüppedtek a húsos részbe, ahol maguk a karok is gyökereztek. Voltak ott hengerek, kockák és tojásdad objektumok, a visszahajló karok pedig ezekhez kapcsolódtak, és a szívókaszerű végükkel ezeknek a tárgyaknak a külső felületére tapadtak, vagy lyukakon, illetve réseken keresztül beléjük is hatoltak.

Az adattár még mindig a kezemben volt. Aztán anélkül, hogy további utasításra vártam volna, ellöktem magamtól a hullámzó karok irányába. Mindjárt vagy egy tucat kapott utána, amennyire csak bírtak, megnyúltak, és mint éhes ragadozók vetették rá magukat. Az adattár beesett a prédán veszekedő karok közé.

– Üdvözlöm az emésztőrendszeremben! – mondta a kurátor. – Amit most lát, az az idegrendszerem egy interfésze. Vannak további interfészek is a testemben, de ez tökéletesen megfelel a célnak.

A további Kedvenc sci-fi szövegrészekért kattints ide!

***

Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.

Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!