Kedvenc science fiction szövegrészeim 4. - William Gibson: Neurománc

Szeretnék néhány, számomra kedves szövegrészt bemutatni a science fiction irodalom ismert vagy kevésbé ismert művei közül. Ezek olyan részletek, amelyek önmagukban, a regényből kiragadva váltak emlékezetessé számomra olvasás közben - attól függetlenül, hogy az adott könyv végül tetszett vagy nem tetszett.

Lehet ez egy mély és emberi beszélgetés, egy szép, plasztikus leírás, vagy egy olyan jelenet, amelyet csak sci-fi író tud kitalálni, megírni. Különösen érdemes ezeket azoknak is elolvasni, akik esetleg úgy gondolják, hogy a sci-fi nem igazi irodalom.

4. William Gibson: Neurománc

A regény angolul 1984-ben látott napvilágot, és megkapta a Hugo-, a Nebula- és a Philip K. Dick-díjat is. Nem véletlenül, mert a maga nemében korszakalkotó science fiction regény, ami alapjaiban formálta át a science fictiont. Viszont én valamiért sosem váltam igazi Gibson-fanná, és ennek néhány viszonylag egyszerű oka van.

A Neurománc idehaza először 1992-ben jelent meg a Valhalla Páholy kiadónál. A hajdani első magyar kiadásról és a fordítás evolúciójáról az SFmagon találtok egy nagyon szuper interjút a fordítóval, Ajkay Örkénnyel.

A könyv 17 évesen került a kezembe, és így utólag lehet, hogy ez egy kicsit korai volt még. Ráadásul a klasszikus cyberpunkot valamiért sosem tudtam igazán megkedvelni, de ez ízlésbeli preferencia, én ugyanis inkább távolabbi jövőt szeretem a sci-fiben. (Egy ideje már tervezem újraolvasni a Neurománcot, szerintem mostani fejjel egészen másfajta élmény lesz.)

Egy azonban biztos: a Neurománc 1984-es megjelenése óta nem írtak olyan science fiction regényt, ami ilyen módon megváltoztatta volna a zsánert. Gibson látnoki képességgel ismerte fel a szárnyait próbálgató számítástechnikában rejlő lehetőséget, és gondolta ezt tovább úgy, ahogy előtte senki. Bár, ő inkább úgy fogalmaz, hogy jó időben volt jó helyen, és szerencséje volt, hogy az ő könyve jelent meg először, és lett sikeres. (Ha valakit érdekel ez a hőskor, a 80-as évek számítástechnikai forradalma, akkor ajánlom a Halt and Catch Fire című 4 évados sorozatot, zseniális karakterekkel, nagyjából ennyit lehetett látni akkor az éppen beinduló információtechnológiai forradalomból.)

A cyberpunk gyökerei egészen 1950-es évekig vezetnek vissza, de igazán a Neurománc után vált ismertté. Viszont néhány évvel a cyberpunk megjelenése után sokan már a cyberpunk haláláról beszéltek, ugyanis szerintük nagyon hamar kiégett és önismétlővé vált. Ez valahol talán igaz is volt, viszont a Neurománc és a cyberpunk gondolatisága, filozófiája, világlátása, új ötletei nagyon gyorsan beépültek a science fiction zsánerbe, majd ott éltek és fejlődtek tovább. Megjelentek elemei a modern űroperákban, a disztópikus regényekben, transzhumanista történetekben, és egy idő után már minden science fiction tele volt cyberpunk elemekkel, mert a frissebb jövőképekben mindez egyszerűen megkerülhetetlenné vált. (Persze, ez nem jelenti azt, hogy ne születnének időről időre klasszikusan cyberpunk regények, történetek.)

Az újszerű világképe, ötletei, víziója mellett azonban van még egy nagyon fontos eleme a sikernek, mégpedig maga a szöveg. ami elüt az átlag scifi-től. Gibson prózája hihetetlenül plasztikusan és egyedien közelítette meg az adatstruktúrák, a kibertér, a multikulturális, neonfényes jövő leírását, gyönyörű, metaforákkal teli képeket használ, a szöveg pedig tele van sajátos szlenggel és olyan pop-kult utalásokkal, amiknek teljeskörű megfejtésével szerintem magyar nyelvterületről nem sok esélyünk van. Persze, lehetne, és a fordító, Ajkay Örkény a későbbi újrakiadásoknál mélységében felfejtette a rengeteg utalást, viszont Gibson nem engedi a regényeit lábjegyzetelni, meghagyva az olvasónak a döntést, hogy utána akar-e járni egy-egy apró utalásnak. Én azért várok egy olyan magyar kiadást, amelyben tényleg el lehet mélyülni Gibson víziójában, és tudtommal, a fordító is kialakított már egy izgalmas koncepciót egy újabb, maibb, jóval dinamikusabb és immerzívebb szövegváltozathoz.

Hogy mitől különleges a Neurománc prózája, ehhez íme a regény eleje, amelynek szerintem már az első mondata és a regény eleje is magáért beszél:

A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején.
– Ne higgyétek, hogy ilyesmin élek – hallotta Case, ahogy átfurakodott a Chat ajtaját körülvevő tömegen. – Csak engem is elkapott ez a szörnyű, járványos droghiány!
A hang és a tréfa egyaránt a Sprawlból származó beszélőre vallott; a Chatsubót jobbára hivatásos hontalanok látogatták, s a japán szót a bárból gyakran hetekre száműzték.
Ratz a pult mögött tett-vett; műkarja egyhangúan rezgett, ahogy egy tálcányi pohárrakományt csapolt Kirinnel töltött fel. Észrevette Case-t és rámosolygott, feltárva kelet-európai acéllal átszőtt, barnás-szuvas fogsorát. Case odatelepedett a bárpulthoz, Lonny Zone egyik valószínűtlenül napbarnított kurvája, és egy makulátlan egyenruhájú afrikai tengerész közé, akinek arccsontjain gondosan kimunkált, tarajos törzsi díszhegek sorakoztak.
– Wage ma kora reggel itt járt, két apróddal – tolt elébe egy teli korsót Ratz az ép kezével. – Netán vanni neki valami dolog magával, Case?
Case vállat vont. A jobbján ülő lány felvihogott, és oldalba bökte.
A legendásan rút csapos még szélesebb mosolyt villantott fel. A megfizethető szépség korában ilyen csúfnak maradni szinte ódivatúnak hatott. A múzeális műkar megnyikkant, ahogy gazdája egy újabb korsóért nyúlt. A protézis szutykos rózsaszín műanyagburkolata hétfunkciós, erő-visszacsatolásos, orosz katonai manipulátort takart.

– Maga túlságozottan művész, Herr Case! – röffentett Ratz, ami nála a nevetést helyettesítette, és rózsaszín műkarmával megvakarta fehér trikós pocakját. – A vicces kis ügyek nagy művésze.
– Aha – felelt Case és belekortyolt a sörébe. – Kell hogy legyen itt egy vicces arc. Mert hogy maga nem vicces, az tuti.
A kurva kuncogása egy oktávnyival feljebb csuklott.
– De te se vagy az, hugi, Zone meg egy régi haverom, szóval húzz el innét, oké?
A lány Case szemébe nézett, és szinte ajkát se rezdítve, alig hallhatóan, megvetően maga elé fújt, de távozott.
– Jézusom, milyen lebuj már ez itt? Még inni se lehet nyugodtan? – méltatlankodott Case.
– Eh, a csaj csak dolgozik – törölgette Ratz egy ronggyal a repedezett faburkolatot –, Zone leadja nekem utána százalék. Magát is engedem üzletelni, aber magán csak nevetni tudok, keresni nem.
Ahogy Case felemelte a sörét, hirtelen különös csend támadt, mintha száz különböző társalgás egyszerre szakadt volna félbe. Aztán felharsant a kurva kissé hisztérikus vihogása.
– Angyal szállt el felettünk – röffent fel Ratz.
– A kínai idegsebészet – bődült fel egy részeg ausztrál –, az nagyon ott van! Idegkezelést csakis a kontinensen! Azok majd helyrepofoznak, haver…
Ennek hallatán Case-ben epeként tolult fel minden keserűsége, de csak a poharába morogta:
– Na, ez az, ami hatalmas baromság.

  
Japánban a már feledésbe merült ismeretek is jóval felülmúlták a kínaiak idegsebészettel kapcsolatos összes tudományát. A chibai zugklinikák igazi csúcstechnikát, havonta gyökeresen megújított eljárásokat alkalmaztak, de azt az idegkárosodást, ami Case-t abban a memphisi szállodában érte, még náluk sem tudták kezelni.
Már egy éve élt itt, de még mindig álmodott a cybertérről, noha a reménye rá éjről éjre apadt. Bármennyi speedet szedett, bármerre is fordult, bármibe is kezdett Night Cityben, álmaiban makacsul ott kísértett a mátrix, a színtelen űrben fénylőn kibomló logikai rács… Sprawlbeli otthona, odaát a Csendes-óceán túlpartján már furcsa, távoli emlékké fakult. S ő többé már nem volt sem konzollovag, sem cybertér-cowboy, csak egyike a puszta létért küszködő, seregnyi pitiánernek. De az elérhetetlen cybertér-álmok, mint megannyi felvillanyozott vudu varázslat, csak özönlöttek rá a japán éjben, mígnem összegörbedve felriadt valami fülkehotel hálókapszulájának sötét magányában. És a szétmarcangolt ágybetét habszivacsába vájt ujjairól láthatta, mennyire mohón is vágyott megmarkolni a konzolt, amely ott sem volt.

 
– Láttam a nőjét múlt éjjel – szólt Ratz, Case elé téve a második pohár Kirint.
– Nekem olyan nincs – kortyolt a sörébe Case.
– Miss Linda Lee.
Case nemet intett a fejével.
– Nincs nő? Semmi más, csak az üzlet, művész barátom? A kereskedelem mindenek felett? – A csapos apró, barna szeme mélyen fészkelt ráncos arcában. – Azt hiszem, jobban kedveltem magát, amikor még vele járt. Többet nevetett. Mostanában attól tartok, a művészkedést viszi majd túlzásba. Egy éjjel végzi majd maga Klinikentartályokban, lesznek magából friss póttestrészek.
– Mindjárt elsírom magam, olyanokat mond, Ratz.
Case kiitta a sörét, fizetett és ment; keskeny vállait összehúzta esőverte orkándzsekijének kekiszín nejlonja alatt. Ahogy keresztültört a Ninszein hemzsegő tömegen, megcsapta orrát saját áporodott testszaga.

  
Case huszonnégy éves volt. Huszonkét évesen lett cowboy, adatrabló, az egyik legjobb a Sprawlban. A legnagyobb mesterek tanították, McCoy Pauley és Bobby Quine, az üzleti élet nagy alakjai. Fiatalos hevülete és profizmusa folytán szinte állandó adrenalintúltengésben dolgozott, egyedi kialakítású cybertéri deckjébe csatlakozva, amely testetlen tudatát a mátrixnak nevezett, akaratfüggetlen hallucinációba vetítette. Tolvajként más, tehetősebb tolvajoknak dolgozott; ők szerezték be számára a különleges programokat, amelyekkel meglékelhette a vállalati rendszerek fényes falait, és ablakot nyithatott a mögöttük rejlő dús adatmezőkre.
Case elkövette a klasszikus hibát, amelyről sose hitte volna, hogy becsúszhat: meglopta a megbízóit. Megtartott valamit magának, és egy amszterdami orgazda útján megpróbálta elpasszolni. Azóta se jött rá, hogy ők hogyan jöttek rá – ennek amúgy sem volt már jelentősége. Biztosra vette, hogy végeznek vele, de ők csak elmosolyodtak, és megnyugtatták, hogy a pénzt bátran megtarthatja. És szüksége is lett rá. Mert megbízói, továbbra is mosolyogva, arról is gondoskodtak, hogy soha többé ne dolgozhasson.
Háborúból maradt, orosz gombaméreget használtak. Megfertőzték vele az idegrendszerét, és Case egy memphisi szállodában, ágyra szíjazva s látomásoktól gyötörve, harminc órán át vergődött, mialatt a tehetsége mikronról mikronra égett ki.
A parányi, kifinomult idegkárosodás tökéletes eredménnyel járt.
Case számára, aki a cybertér testtelen mámoráért élt, ez maga volt a kiűzetés a Paradicsomból.
Fénykorában, belevaló cowboyként még kedvenc bárjaiban hizlalta elittudatát, s vele az ernyedt megvetést a hús-vér test iránt. Ám most épp saját testének hús-börtönében lett fogollyá.

Összes pénzét sietve új jen-bankók vaskos kötegére váltotta. A világ feketepiacainak berkeiben a régi papírvaluta még rendületlenül kitartott, akár a Trobriand-szigetlakók közt a kagylópénz. A szabályos ügyletek készpénzes fizetése a Sprawlban sem ment könnyen, de Japánban már egyenesen illegális volt.
Elszántan bizakodott, hogy Japánban megleli majd a gyógyulást. Chiba valamelyik bejegyzett klinikáján vagy a zuggyógyászat árnyékvilágában lesz majd segítség. A beültetésekkel, idegsebészettel és mikrobionikával egyet jelentő Chiba mágnesként vonzotta a Sprawl techno-bűnöző szubkultúráját.
Chiba Cityben egy kéthónapos vizsgálat- és megbeszéléssorozat során semmivé olvadt új jen-készlete. Utolsó reményét a zugklinikákba vetette, de ott is csak megcsodálták a megnyomorítására alkalmazott szaktudást, aztán lassan megrázták a fejüket.
Case-nek ekkoriban már csak a kikötő melletti, legolcsóbb fülkehotelekre futotta. Itt húzta meg magát, a dokkokat mint roppant színpadokat egész éjjel megvilágító kvarchalogén fényáradatban. Errefelé a televízió-ég ragyogásától nem látszottak Tokió fényei, még a Fuji Electric Company feltornyosuló holoemblémája sem, és a Tokiói-öböl csupán elnyújtózó feketeségnek látszott, ahol sirályok köröztek a sodródó fehér habszivacstörmelék felett. A kikötő mögött terült el a város, a gyárkupolákkal és a fölébük tornyosuló, saját ökorendszerükbe gubódzó irdatlan irodatömbökkel. A város és a kikötő között régebbi utcák keskeny, névtelen mezsgyéje húzódott. Ez a negyed volt Night City, s ennek magja Ninszei. Napközben Ninszei-szerte zárva voltak a bárok; jellegtelen egyformasággal, halott neonjaikkal, mozdulatlan hologramjaikkal csak várakoztak a megmérgezett, ezüstszín ég alatt.

Végezetül íme egy fotó egy igazi ereklyéről, amit személyesen Ajkay Örkénytől kaptam, és nem más látható rajta, mint a Neurománc első fordítása floppylemezeken:

A további Kedvenc sci-fi szövegrészekért kattints ide!

***

Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.

Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!