Szeretnék néhány, számomra kedves szövegrészt bemutatni a science fiction irodalom ismert vagy kevésbé ismert művei közül. Ezek olyan részletek, amelyek önmagukban, a regényből kiragadva váltak emlékezetessé számomra olvasás közben - attól függetlenül, hogy az adott könyv végül tetszett vagy nem tetszett.
Lehet ez egy mély és emberi beszélgetés, egy szép, plasztikus leírás, vagy egy olyan jelenet, amelyet csak sci-fi író tud kitalálni, megírni. Különösen érdemes ezeket azoknak is elolvasni, akik esetleg úgy gondolják, hogy a sci-fi nem igazi irodalom.
5. Greg Egan: Diaszpóra
Greg Egan a valaha élt legfurcsább science fiction szerző. Kezdjük rögtön azzal, hogy senki nem tudja, ki ő valójában, azontúl, hogy Ausztráliában él és matematikus. Egyetlen fénykép sincs róla az interneten (ez nem vicc, tényleg nincs), nem tudni, hogy néz ki, egyáltalán ez-e a valódi neve. Nem vesz részt science fiction rendezvényeken, és soha nem dedikál. Nagyjából annyi lényegest lehet róla tudni, hogy vegetáriánus és ateista. Olyan, mint egy fantom.
A regényei a hard/tudományos science fictiont mérő skála maximális végpontján helyezkednek el. Senki nem tud (és nem is akar szerintem) nála keményvonalasabb science fictiont írni. Valószínűleg azért sem, mert nincs is értelme ennél messzebbre merészkedni, ugyanis túlságosan kevés olvasó tudja követni és élvezni. Greg Egan a végső határ.
Regénybe öntötte már a kvantummechanika alapjait, írt szimulált valóságokról, olyan poszthumán társadalmakról, amelyeket olvasóként befogadni sem könnyű és olyan univerzumról, ahol a fény sebessége nem univerzális. Honlapján (gregegan.net) egyes regényeihez rengeteg segítséget, magyarázatot ad, elméletek, matematikai levezetések tömkelegét, ha valaki mélyen el akar merülni az általa alkotott világokban.
Magyarul sajnos viszonylag kevés írása jelent meg. Több novellája megtalálható a 2000-es évekbeli Cherubion sci-fi antológiákban, ezen túl viszont csak a Karantén és a Diaszpóra című regénye került magyarul is kiadásra. Gyaníthatóan azért, mert a szűk magyar science fiction piacon nem lenne életképes egy ennyire réteg sci-fi.
Az 1997-es Diaszpóra különleges regény. Én először még a 2000-es évek elején olvastam angolul. Vagyis inkább próbáltam elolvasni, megérteni angolul, de inkább csak benyomások maradtak meg belőle, és azt sem merném állítani, hogy megértettem, mi történik benne.
Aztán a néhai Ad Astra kiadó 2013-ban megjelentette a könyvet magyarul is, és itt rögtön hadd emeljem ki Huszár András fordítását, mert egy ilyen sokszorosan tudományos elméletekkel teli, saját nyelvet és kifejezéseket, létező és kitalált matematikai elméleteket és fizikát tartalmazó szöveget sokkal nehezebb magyarítani, sőt, megkockáztatom, ez az utóbbi évtized egyik legnehezebb fordítási munkája lehetett. Huszár András fordítását valóban élvezet olvasni.
A regény hatalmas távlatokat mutat be: a 30. századi poszthumán emberek digitálisan születnek, virtuális poliszokban élnek, halhatatlanok, és a mai embertől teljesen eltérő módon élnek, eltérő problémák, kihívások érdeklik őket. Aztán egy bináris neutroncsillag összeomlása nyomán keletkező energiakilövellés a Föld pusztulásával fenyeget, ezért ezek a fura poszthumán emberentitások elkezdenek kirajzani, és új élettereket keresni a Galaxisban, majd végül más dimenziójú univerzumokban.
A Diaszpóra mindennek ellenére messze nem tartozik a kedvenc regényeim közé, sőt, nem is jut eszembe, hogy újraolvassam, de ugye ez a cikksorozat nem is erről szól. Mindig is úgy éreztem, nekem nem sikerült elég közel kerülnöm Greg Egan 30. századi víziójához. Pedig szeretem a poszthumán témákat, de Egan számomra kompromisszum mentesen ír, nem volt sosem célja, hogy mindenki számára befogadhatóvá tegye a műveit. Ezért is lett egy szűkebb réteg számára kultikus sci-fi író, míg mások számára élvezhetetlen, érthetetlen, emiatt érdektelen, túl tudományos, már-már öncélú, túl hard sci-fi.
Én valahol a kettő közt lebegek szerintem, lenyűgöznek az ötletei, gondolatai, ahogy a többdimenziós világokat megpróbálja szavakba önteni, de gyakorta elveszek a szövegben, és a nem igazán befogadható karakterek sem segítenek abban, hogy élvezzem a történetet.
A Diaszpóra úgy indul, hogy az egyik későbbi fő karakter, Yatima digitális tudatának "megszületését", majd tudatra ébredését mutatja be hosszú oldalakon keresztül. Nagyon érdekes, hogy ki milyen módon építheti fel magának a szöveg alapján ezt a részt, nekem legalábbis valami nagyon különleges és rendkívül furcsa kaleidoszkópként jelenik meg. Most ebből álljon itt egy részlet, mert Eganről nekem mindig ez a rész jut eszembe, hogy mennyire egyedien és költőien írja le ezt a komplex folyamatot. (Persze, az egész fejezet egyben működik igazán, azzal együtt, ahogy Yatima a tudatára ébred, csak az túl hosszú lenne ide, de ha van kedvetek, olvassátok el egyben, úgy működik igazán):
A fogantató a méh memóriájába ültette az új árvamagot, nullák légüres terében lebegő információk kicsiny láncolatát. A mag semmit nem jelentett önmaga számára; önmagában akár az űr végtelenjében egy távoli csillag felé suhanó morzeüzenet vége is lehetett volna. A méh virtuális gépét azonban arra tervezték, hogy végrehajtsa a mag utasításait, és a tucatnyi szoftverréteg legalján ott volt maga a polisz, villogó molekuláris kapcsolók hálózata. Egy bitsor, egy passzív adatfolyam nem csinált semmit, nem változtatott semmin… viszont a méhben a mag szándéka tökéletes együttállásba került az alatta húzódó szintek megváltoztathatatlan szabályaival. Absztrakt üzenetből a gépezet részévé vált, mint egy Jacquard-féle szövőgépbe fűzött lyukkártya.
Amikor a méh leolvasta a magot, a mag első formázója adatok egyszerű mintázatával töltötte ki a környező teret: egyetlen kimerevített, számokból álló hullámcsomag gyűrődött fel milliárd hibátlan, katonás rendben sorakozó homokdűne gyanánt az ürességben. Így minden pont különbözött a közvetlen felső vagy alsó szomszédjától a lankákon – ám a hullámhegyek és hullámvölgyek ettől még hajszálpontosan megegyeztek. A méh memóriája háromdimenziós teret épített fel, a tér pontjaihoz rendelt számok pedig egy negyediket jelentettek. A dűnék tehát négydimenziós alakzatok voltak.
Ehhez egy másik – az elsővel rézsútosan, lassan, de biztosan emelkedő – hullám társult, egyre magasabbra hágó buckákat vésve a hullámok gerincébe. Aztán jött a harmadik, a negyedik, az egymást követő hullámok egyre gazdagabb mintákba rendeződtek, egyre bonyolultabb és töredezettebb szimmetriát eredményeztek: irányokat jelöltek ki, lejtőket építettek fel, nagyságrendi hierarchiát állapítottak meg.
A negyvenedik hullám már egy olyan absztrakt domborzatot szántott fel, amely nyomokban sem emlékeztetett az eredeti, kristálytisztán szabályos terepformára; az egymásba csavarodó hullámhegyek és barázdák az ujjlenyomatok örvényeivel vetekedtek. Nem lett minden pont egyénítve, de a kiépült struktúra kellően szilárd keretet szolgáltatott a későbbiekhez, így hát a mag utasítást adott önmaga száz másolatának, hogy szóródjanak szét az újonnan kalibrált vidéken.
A második iterációban a méh sorban leolvasta a replikált magokat. Ezek eleinte mindenütt ugyanazokat az utasításokat adták ki, mígnem egyszer csak az egyik utasítás úgy szólt, hogy az a pont, ahol a magokat leolvasták, ugorjon előre a bitsorozatban a következő, egy jellegzetes, bár nem teljesen egyedi hullámformával meghatározott mintával határos mezőre a környező adatrengetegben. Mivel minden mag másfajta terepbe ágyazódott be, ennek a jellegzetes terepmintának a helyi változatai is másutt helyezkedtek el, és a méh innentől terepenként máshonnan olvasta le az utasításokat. Maguk a magok továbbra is egyformák voltak, de immár egymástól eltérő formázókat szabadíthattak rá a körülöttük lévő térre, megvetvén a pszicholöket új, specializált térségének, az embrionális tudatnak az alapjait.
Ősrégi módszer volt ez. A bimbózó virág semmitmondó őssejtjei egy saját maguk által elrendezett kémiai minta nyomán osztódtak szét csésze- és sziromlevelekre, porzószálra és termőlevelekre. A rovar bábja olyan fehérjegradienst készített magának, amellyel átitatódva a koncentráció függvényében aktivizálódtak egyes helyeken a fej, a tor, illetve a potroh létrehozásához szükséges gének. Konishi digitális változata csupaszította le a folyamatot: megkülönböztető jegyekkel felosztotta a teret, és hagyta, hogy a lokális jelek diff erenciált alprogramok ki-be kapcsolásával térítsék el a további utasításokat – hogy aztán az alprogramok egyre kifinomultabb léptékekben ismételjék meg a teljes ciklust, és az első, hevenyészett struktúrákat fokozatosan filigrán, precíziós művekké varázsolják.
A nyolcadik iterációra a méh memóriája százbillió elmemagmásolatot tartalmazott; többre már nem volt szükség. A zömük folytatta korábbi tevékenységét, és új alakzatokat karcolt a tájba, ám némelyik teljesen felhagyott a formázók gyártásával, és helyette sikoltókat kezdett futtatni: rövid utasításciklusokat, amelyek impulzusokkal bombázták a magok között kifejlődött primitív hálózatokat. A hálózatok pályái egyszerűen a formázók építette legmagasabb hullámhegyek gerincei voltak, az impulzusok pedig egy, illetve két lépcsőfokkal magasabban száguldó apró nyílhegyek. Mivel a formázók négy dimenzióban munkálkodtak, a hálózatok háromdimenziósak lettek. A méh életet lehelt ezekbe az ismert formákba, az impulzusok kvadrillió vasúti kocsiként cikáztak egy tízezer szintes egysínű pálya billiónyi kereszteződése között.
Egyes sikoltók metronóm pontosságú bitfolyamokat bocsátottak ki; mások pszeudo-vaktában nyökögtek. Az impulzusok még formálódó hálózatok építkezési labirintusain haladtak keresztül; a pályák még szinte mindenütt összeköttetésben voltak, még váratott magára a döntés, hogy hol kell nyesegetni. A sűrű forgalom hatására új formázók éledtek fel, és nekiláttak a felesleges csomópontok felszámolásának, mindössze azokat hagyva meg, ahová kellő mennyiségű impulzus futott be egyszerre – a megannyi alternatíva közül azokat az útvonalakat választva ki, melyek szinkronban tudtak működni. A kiépülő hálózatok itt-ott holtvágányra kerültek, de ha valahol elég nagy volt az átmenő forgalom, azt más formázók is észrevették, és oda bővítéseket építettek. Nem számított, hogy az első adatfolyamoknak nem volt semmi értelme; a gondolkodás legalacsonyabb szintű gépezeteit bármilyen jel életképessé tudta volna faragni.
Sok poliszban az új polgárokat nem is tenyésztették, hanem közvetlenül az általános alrendszerekből állították össze. Ezzel szemben a konishi módszer félig-meddig biológiai szilárdságot, egybefüggőséget biztosított. A rendszerek együtt növekedtek, már kialakulás közben is kommunikáltak, és maguk orvosolták az esetleges összeférhetetlenségeket, ezáltal nem kellett az ütközések elkerülése végett külső elmeépítőre hagyatkozva finomhangolni az elkészült alkotóelemeket.
A szerves képlékenység és a kompromisszumok azonban nem zárták ki, hogy az infrastruktúra-mezők néhány területet egységes, minden polgárnál azonos alrendszerek számára jelöljenek ki. Ezek közül két csatorna bejövő adatok fogadására szolgált: egy a gestalt, egy pedig a lineáris adatokéra, a konishi polgárok elsődleges formátumaira, a látás és hallás távoli leszármazottaira. Az árva kétszázadik iterációjára a csatornák teljesen kifejlődtek, de azok a belső struktúrák, melyekbe az adatokat táplálták, az osztályozásra és értelmezésre szolgáló hálózatok változatlanul gyerekcipőben jártak, nem estek még át a tűzkeresztségen.
Maga Konishi a föld mélyén, kétszáz méterrel a szibériai tundra alatt terült el, de a bemeneti csatornák optikai szálakkal és műholdas kapcsolattal bármilyen hordozóról képesek voltak adatokat lehívni a Poliszszövetségbe, legyen az a naprendszer bolygói és holdjai körül keringő szonda, a Föld erdőiben és óceánjaiban bolyongó drón, vagy tízmillió másféle táj és absztrakt érzékelőrendszer. Az észlelés során a bőség zavarából adódott az első probléma: meg kellett tanulni szelektálni.
Az árva pszicholöketében a bemeneti csatornák vezérlőjére rákapcsolódott félkész navigátor gyors egymásutánban információkat kezdett kérni. Az első pár ezer kérésre csupán hibakódok monoton sorozata érkezett válaszul: vagy a kérések lettek rosszul megírva, vagy nem létező adatforrásra vonatkoztak. Viszont minden pszicholöket természetéből fakadóan a polisz könyvtárának keresése felé tendált (ha nem így tettek volna, akkor évezredekbe telt volna megtalálni), és a navigátor addig próbálkozott, amíg el nem talált egy érvényes címet, és adatok özönlöttek be a csatornákon: egy oroszlán gestaltképe, valamint az állat lineáris megnevezése.
A navigátor azon nyomban abbahagyta a szúrópróbaszerű keresést, és görcsös ismétlésbe kezdett, újra meg újra előhívta az oroszlán kimerevített képét. Addig folytatta, míg végül még a legkezdetlegesebb embrionális változásszűrői is leálltak, és újra kísérletezésbe fogott.
Apránként egészen értelmes kompromisszum született az árva proto-kíváncsiságának két tárgya – az újdonság és a viszszatérő minták felkutatása – között. A könyvtárat böngészve megtanulta, hogyan kell kapcsolódó információkat letölteni – mozgásról rögzített képek egymásutánját, majd kereszthivatkozások elvontabb láncolatát –, és bár nem értett semmit, úgy volt huzalozva, hogy a koherencia és változás közti helyes egyensúly eltalálásakor mindig megerősítést nyerjen a viselkedése.
Képek és hangok, szimbólumok és egyenletek áramlottak át az árva osztályozó rendszerein. A lenyomatukon nem maradtak meg részletek – nem maradt meg a koromfekete ég alatti szürkésfehér sziklamezőn álló szkafanderes figura, sem a nyugodt, meztelen alak, akit a körülötte rajzó szürke nanorobotok lebontottak –, csupán a legegyszerűbb általánosságok, közös asszociációk. A hálózatok felfedezték a kört/gömböt: a Nap és a bolygók képeiben, az íriszben és a pupillában, a lehullott gyümölcsben, ezernyi műalkotásban, műtárgyban és matematikai ábrákon. Felfedezték a „személy” lineáris szavát, majd puhatolózva csatlakoztatták előbb a „polgár” gestaltikonját meghatározó általánosságokhoz, majd a húsvérek és gleizner robotok képeinek tömkelege által közösnek ítélt jegyekhez.
Az ötszázadik iterációra a könyvtár adathalmazából kinyert kategóriák tengernyi apró alrendszert léptettek működésbe a bemeneti osztályozó hálózatokban: tízezer szó- és képkelepce várta felállítva, hogy összezárulhasson; tízezer mintafelismerő monomániás bámulta az információk áradatát, folyamatosan nyitva tartva a szemét, hátha megpillantja a maga külön bejáratú célpontját.
Ezek a sémák aztán szép lassan összekapcsolódtak, eleinte csak azért, hogy kicserélhessék tapasztalataikat, hogy befolyásolhassák egymás döntéseit. Ha valami működésbe hozta az oroszlán képének sémáját, akkor az oroszlán lineáris megnevezéséhez, az általa hallatott hangokhoz, a viselkedésükben megfigyelt közös jegyekhez (kicsinyeik nyalogatása, antilopok üldözése) tartozó sémák is túlérzékennyé váltak. A beérkező adatok néha egy rakás összeköttetésben lévő sémát egyszerre indítottak be, megerősítve a közös kapcsolódási pontokat, máskor viszont elég idő állt rendelkezésre ahhoz, hogy a túlbuzgóbb melléksémák hamarabb induljanak be. Felismerték az oroszlán alakját... és noha az „oroszlán” szó még nem is szerepelt, az „oroszlán” szóséma tétovázva ugyan, de működésbe lépett... s vele együtt a kicsinyek nyalogatása és az antilopüldözés sémái is.
Az árva elkezdett előre látni, előre várni dolgokat.
A további Kedvenc sci-fi szövegrészekért kattints ide!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése