Szeretnék néhány, számomra kedves szövegrészt bemutatni a science fiction irodalom ismert vagy kevésbé ismert művei közül. Ezek olyan részletek, amelyek önmagukban, a regényből kiragadva váltak emlékezetessé számomra olvasás közben - attól függetlenül, hogy az adott könyv végül tetszett vagy nem tetszett.
Lehet ez egy mély és emberi beszélgetés, egy szép, plasztikus leírás, vagy egy olyan jelenet, amelyet csak sci-fi író tud kitalálni, megírni. Különösen érdemes ezeket azoknak is elolvasni, akik esetleg úgy gondolják, hogy a sci-fi nem igazi irodalom.
6. Peter F. Hamilton: Pandóra csillaga
Eddig több olyan könyv is akadt már ebben a sorozatban, ami annak ellenére, hogy valami megragadott történetben, a szövegben, nem feltétlenül tartozott a legnagyobb kedvenceim közé, de most itt az ideje, hogy rátérjek néhány ilyen regényre is. Ráadásul Peter F. Hamilton írásai szerintem rávilágítanak arra is, hogy mennyiféleképpen lehet jó, kiemelkedő, fantasztikus egy irodalmi szöveg. Hamiltont nem a stílusáért szeretem, hanem minden másért. Mert nem az jut az ember eszébe, hogy nyelvileg mennyire sokrétű és gazdag a prózája, Hamilton inkább az a fajta író, aki egyszerűen, kicsit néha terjengősen, és funkcionálisan ír, és a mit mond és hogyan nála erősen a mit mond felé billen.
Peter F. Hamilton az egyik, ha nem a kedvenc űropera szerzőm, és a Pandóra csillaga volt az első könyvem, amit olvastam tőle - még angolul, gondolván, hogy soha nem fog magyarul megjelenni (szerencsére azóta a Delta Vision elkezdte kiadogatni magyarul a könyveit - még ha kicsit lassan is). A Pandóra csillaga egy két részes, gigantikus űropera első kötete (a 2. kötet a Júdás elszabadul), amely magyarul 2*2 kötetben jelent meg, ez is jelzi, hogy milyen monumentális történetfolyamról van szó. Az első kötet fordítása Vitális Szabolcs munkája.
A történet a 24. században játszódik, amikor az emberiség féreglyukak révén több száz bolygón megvetette a lábát, de aztán egy titokzatos, Dyson-erőtérbe zárt csillagpár felkelti az emberi fajt egységbe tömörítő Nemzetközösség érdeklődését, és az odaküldött expedíció pedig akaratlanul is valami olyasmit enged szabadjára, amit nem kellett volna.
A Nemzetközösség saga világa azóta magyarul még három, angolul pedig öt újabb regénnyel gazdagodott, de Hamiltonnak vannak más, hasonlóan gigászi űroperái is, remélhetőleg azok is megjelennek idővel magyarul.
Mitől tartom kiemelkedőnek a regényt? Rengeteg minden van itt, egy nagyon izgalmas, sokrétű világépítés, szövevényes cselekmény, amiben űrháború, kémregények, politika, nyomozás, felfedezés és rengeteg minden más is helyet kap, akad néhány izgalmas karakter, és megannyi remek sci-fi ötlet, együtt egy hatalmas jövőbeli tablót adnak ki egy elképzelt, grandiózus világról.
Sőt, a regény már magával a níitó jelenetével meggyőzött. 2050-ben az első Mars-expedíció éppen leszálláshoz készülődik a bolygóra, Wilson Kime kapitány élete nagy eseményére készül, hogy ő lehessen az egyik első ember, aki a Marsra lép, és akinek a neve bevésődik a történelemkönyvekbe. Azonban két szemtelen MIT-s kutató a Földön eközben létrehozza a világ első féregjáratát, amit pofátlan módon pont a Marsra nyitnak meg, és saját űrruhájukban már ott integetnek a leszálló űrhajósoknak. Ez lesz a Nemzetközösség jövőbeli, űrhajózás nélküli terjeszkedésének első pillanata, amely egyben elmossa az űrhajózással kapcsolotos összes álmot.
Ezen jeleneten túl is számos kedvenc részem van a könyvből, például a féreglyukakon át vezető vasútrendszert bemutató részek, a vagy az, ahogy a földi űrexpedíció először fedezi fel a titokzatos erőtér mögé zárt világot, és találkozik a primer nevű fajjal, nem beszélve a primerek egyik képviselőjének, Hajnali Fény Hegyének gondolkodásába és evolúciójába betekintést engedő fejezetek. Számomra többek közt az ilyen részek azok, amelyek miatt imádom a science fictiont, mert olyan lehetőségeket tud megmutatni. Eredetileg ez utóbbiból akartam egy részletet hozni, mert nagyon érdekes, ahogy ez a félelmetes, másként gondolkodó agresszív és az embertől végtelenül idegen életforma szemléli a világot, de ahhoz egy jóval hosszabb részletre lett volna szükség, mint ami ennek a blogbejegyzés sorozatnak a kerete, és talán spoileres is lett volna kicsit.
Így végül a fent említett Marsra szállás jelenetrészletét ajánlom a figyelmetekbe, ez egy remek regénykezdet, ami számos későbbi karakterkonfliktus alapjául is szolgál majd:
– Houston, a Sas II-es leszállt – jelentette Wilson. Alig tudta kipréselni a szavakat a torkán, a hangszálait megbénította a büszkeséggel vegyes izgalom érzése. Már hallotta is, amint a világ ezeket a szavakat ismételgeti a jövőben újra és újra. És én csináltam meg, nem valami nyavalyás gép!
Önfeledt rikoltozás és kurjongatás vette kezdetét a háta mögött a kabinban. Wilson az arcához nyúlt, és letörölt egy kóbor nedvességcseppet a szeme sarkából a kézfejével. A következő pillanatban azonban már ismét a feladatára kellett összpontosítania, végrehajtotta a teljes rendszerellenőrzést, és újra aktiválta a robot pilótát. A külső műszerek jelezték neki, hogy biztonságban földet értek, és stabilan állnak a leszállóhelyen. Az űrhajót felszíni készenléti üzemmódba kellett helyezni, ami azt jelenti, hogy a hajó továbbra is ellátja energiával a kabint a normál környezeti állapotok fenntartása érdekében, melegen tartja a rakétahajtóműveket, hogy a gyors felszállás ne jelenthessen problémát, és folyamatosan ellenőrzi a hajtóanyagtartályok állapotát.
A hat űrutazó csak ezt követően ült fel. Mivel a kisméretű kabinban alig volt hely, ez nem is bizonyult olyan könnyű feladatnak; óhatatlanul lökdösték egymást, hogy elférjenek valahogy. Amikor Wilson már majdnem készen állt, Dylan Lewis átnyújtotta a sisakját.
– Köszönöm.
A parancsnok egyetlen szót sem szólt, csak egy zord pillantást vetett rá, és ezzel le is tudta a dorgálást.
A pokolba veled! – dörrent rá Wilson némán. – itt rólunk van szó, az a lényeg, hogy ember lép a Marsra, nem az, hogy milyen átkozott hajó hozott ide minket. Nem hagyhattam, hogy holmi landolóprogram tegyen le minket.
Wilson beállt a sorba, miközben a parancsnok odament a kabin végében. lévő, kisméretű zsilipkamrához. Harmadik leszek a sorban. Odahaza a Földön csak arra emlékeznek majd, hogy Dylan Lewis parancsnok lépett először a Mars felszínére, de Wilsont ez nem érdekelte. Harmadik leszek.
A Wilson sisakjába szerelt parányi kijelzőn felvillant a légzsilip ajtaja fölé telepített, külső kamera képe. A kamera egy keskeny alumíniumlétra képét sugározta, amely lenyúlt a hajótestről a Mars homokjára. Lewis parancsnok kihátrált a nyitott zsilipkapun keresztül, és lassan, óvatosan a legfelső lépcsőfokra helyezte a lábát. Wilson legszívesebben ráordított volna: Mozdulj már meg, ember, az isten szerelmére! Az űrruhába épített orvosi telemetria elárulta a számára, hogy felhevült a teste és verítékezik. Ismét a mély levegővételekből álló légzőgyakorlatát hívta segítségül, de ezúttal hiába. Most túl izgatott volt hozzá.
Lewis parancsnok egyesével vette a létrafokokat. Wilson a többiekkel együtt visszafojtott lélegzettel figyelte; a zsigereiben érezte, hogy odahaza, a szülőbolygóján több milliárd ember teszi ugyanezt.
– Az egész emberiségért teszem meg ezt a lépést, hogy egy emberként sétálhassunk a csillagok felé.
Wilson összerezzent a szavak hallatán. Lewis parancsnok végtelenül őszintének hangzott. És ekkor valaki belevihogott a fülébe... Igen, valaki kétségtelenül vihogott. Méghozzá jó hangosan. Wilson tisztán hallotta az általános kommunikációs sávon. A Küldetés Irányítás biztosan dührohamot kap ettől.
A következő pillanatban azonban már meg is feledkezett róla. Lewis ugyanis rálépett a Mars felszínére. Úrruhába bújtatott lába enyhén belesüppedt a vörös homokba, határozott élű nyomot hagyva maga után.
– Megcsináltuk – suttogta maga elé Wilson. – Megcsináltuk, itt vagyunk. – Ismét hangos üdvrivalgás rezegtette meg a kabint. Gratuláló kurjongatások érkeztek le hozzájuk az Ulyssesről. Jane Orchiston már mászott is be a légzsilipbe. Wilson nem is irigykedett rá; a politikai korrektség miatt amúgy is feleslegesen hepciáskodott volna. A NASA kínosan ügyelt rá, hogy mindig a lehető legtöbb ember kedvében járjon.
Lewis kapitány eközben azzal foglalatoskodott, hogy nagy felbontású felvételen örökítse meg történelmi jelentőségű lábnyomát. A NASA kézikönyve nyolcvanegy éve tartalmazta ezt az előírást, azóta, amióta az Apollo II visszatért, és szembesültek ezzel a kínos mulasztással.
Orchiston őrnagy lefelé lépdelt az alumíniumlétrán – szerencsére sokkal gyorsabban, mint Lewis parancsnok. Wilson is belépett a zsilipkamrába. Nem is érzékelte az időt, amit a légzsilipben töltött, és később sem tudta felidézni. Csak arra emlékezett, hogy a következő pillanatban már kifelé hátrál a létrához, és ellenőrzi, hogy biztosan áll-e a lába a létrafokon, mielőtt ráhelyezné teljes – csökkent – súlyát. Csak arra, hogy egy pillanatra megtorpan az utolsó létrafokon.
– Bárcsak láthatnád, apa! – suttogta, majd letette a lábát a földre. És ott állt a Mars felszínén.
Wilson odébb lépett az alumíniumlétrától, óvatosan mozogva, hiszen a Marson kisebb a gravitáció, mint a Földön. A szíve hevesen kalapált, mást sem hallott, csak pulzusa doboló lüktetését. Hangosan zihált a sisak alatt. A sisak szellőzőventilátorai folyamatosan zümmögtek. Idegesítő, szellemszerű, űrruhát ábrázoló szimbólumok cikáztak a szeme előtt, és nem látott tőlük semmit. Egyszerre többen is beszéltek a fülére. Megállt, és teljesen körbefordult. A Mars! Koszos sziklák borítják a talajt. A horizont élesen rajzolódik ki. A távolban kicsiny csillag világít. Addig keresgélt az égbolton, míg meg nem lelte a fénylő pontot az égen, amit Földnek neveztek. Felemelte a kezét, és ünnepélyesen integetett.
– Segítene nekem ezzel itt, Wilson kapitány? – kérdezte Lewis parancsnok. Egy zászlórudat tartott a kezében, a szorosan feltekert sávos lobogóval a tetején.
– Igen, uram – felelte Wilson.
Jeff Silverman, a geofizikus is rálépett a Marsra vezető létra tetejére. Wilson nem nézte végig az ereszkedését, odament a parancsnok mellé, hogy segítsen neki elhelyezni a zászlórudat. Útközben nem mulasztotta el, hogy vessen egy kritikus pillantás a Sas II testére. Felfedezett néhány halovány perzselődést a hajótörzsön, a szárnytörzsektől indulva hátrafelé, de ezenkívül semmi rendelleneset nem tapasztalt. A hajó sértetlen maradt.
A parancsnok közben nekiállt kihajtogatni a zászlórúd alján lévő háromlábat. Ormótlan kesztyűjében alig fért hozzá a kis fémlábakhoz, ezért Wilson a segítségére sietett, és megtámasztotta a rudat, hogy ne dülöngéljen ide-oda.
– Hogy ityeg, skacok? Kell segítség? – kérdezte valaki, és a kérdést ugyanaz a vihogó hang követte, amit Wilson már korábban is hallott.
Wilson minden társa hangját felismerte, aki csak részt vett a küldetésben. Ha valaki ilyen sok időt tölt el mindössze harmincnyolc fős legénységgel egy olyan zárt térben, mint az Ulysses űrhajó, akkor az út végére az összes hangot képes felismerni és megkülönböztetni. Bárki szólt is hozzájuk, az nem volt tagja a legénységnek. Ennek ellenére biztos volt benne, hogy valós időben szóltak hozzájuk, és nem egy hacker kalózadását fogták a Földről.
Lewis parancsnok belemerevedett a háromláb kihajtogatásának mozdulatába.
– Ki volt az? – kérdezte szigorú hangon.
– Asszem, én voltam, cimbora. Nigel Sheldon, szolgálatodra. Főleg, ha haza akartok térni, mondjuk, hogy... azonnal.
Ismét az a fura vihogás, majd valaki más szólalt meg. – Hagyd már őket, cimbora, csak feldühíted őket.
– Ki beszél? – követelt választ Lewis parancsnok.
Wilson már el is indult, olyan gyorsan siklott az alacsony gravitációban, amennyire csak mert, és a Sas II fara felé igyekezett. Úgy sejtette, onnan érkezett a hang. Biztos, hogy a közelben vannak valahol. és a hajó ezen oldalán nem látott senki idegent. Amint elhaladt a harang alakú rakétafúvóka mellett, megállította a siklását, mintha megtorpant volna. Valaki más is állt ott, aki mintha bocsánatkérőn emelte volna a magasba a karját. Valaki, aki egy háziszőttesnek tűnő űrruhát viselt. Persze egészen képtelen elképzelésnek tűnt, mégis úgy látszott, mintha egy túlnyomásos
ruha lenne, talán egy átalakított mélységi búvárruha. A ruha külső rétegét fakó, barna színű gumilapokból készítették, amit össze sem lehetett hasonlítani Wilson hófehéren csillogó, tízmillió dolláros, kifejezetten a marsi viszonyokhoz kifejlesztett űrruhájával. A ruhához illeszkedő sisak az ötvenes évek klasszikus, gömb alakú aranyhal akváriumait idézte. A tiszta üveggömb belsejében egy bozontos szakállú fiatalember feje tűnt fel, aki copfba fogta hosszú, zsíros, szőke haját. Semmiféle sugárvédelem – gondolta Wilson fintorogva. Hátizsák sem csatlakozott a ruhához, sem hordozható létfenntartó egység. Ehelyett egy köteg nyomócső kígyózott a fiatalember derekától egy...
– Átkozott kurafi! – csikorgatta a fogát Wilson.
Az idegen behatoló mögött egy két méter átmérőjű látkép bontakozott ki egy másik helyről. Úgy lebegett ott a Mars vörös homokja felett, mint egy odavetített, bizarr TV-felvétel. A kör különös peremén egy szürke univerzumból származó fényminták villództak. Egy nyílás keletkezett az űrben, egy meglehetősen lerobbant fizikalaborba vezető átjáró. A másik oldalon egy vastag üveg zárta le a járatot. Egy egyetemista kinézetű, afrofrizurás kockafej nyomta neki az arcát az üveglapnak, és mutogatva nevetett Wilsonon. Fölötte a kaliforniai nap sütött be a fizikalaborba a nyitott ablakon keresztül.
A további Kedvenc sci-fi szövegrészekért kattints ide!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése