Szeretnék néhány, számomra kedves szövegrészt bemutatni a science fiction irodalom ismert vagy kevésbé ismert művei közül. Ezek olyan részletek, amelyek önmagukban, a regényből kiragadva váltak emlékezetessé számomra olvasás közben - attól függetlenül, hogy az adott könyv végül tetszett vagy nem tetszett.
Lehet ez egy mély és emberi beszélgetés, egy szép, plasztikus leírás, vagy egy olyan jelenet, amelyet csak sci-fi író tud kitalálni, megírni. Különösen érdemes ezeket azoknak is elolvasni, akik esetleg úgy gondolják, hogy a sci-fi nem igazi irodalom.
8. Dan Simmons: Hyperion
A Hyperionnal való kapcsolatomról rengetegszer írtam már (például 2019-ben, a 30 éves évforduló alkalmából), de hát emiatt nem hagyhatom ki. Azon túl, hogy Dan Simmons kortalan űroperája hatalmas kedvencem, egyben az írói pályámat is alapjaiban meghatározó könyv. Az első magyar kiadása (Cherubion, 2001) egyben a magyar SF-könyvkiadás rendszerváltást követő ponyvakáoszából kivezető út első alapköve, és ugyan anyagilag akkor még nem igazán tudott sikeres lenni, de ezt követően kezdtek el lassanként egyre jobb SF-regények megjelenni idehaza.
A 29. században az emberiség egy térkapukkal összekapcsolt Hegemónia nevű csillagközi államban él, amelyet mesterséges intelligenciák manipulálnak, és a Számkivetettek néven ismert, az emberi léttől eltávolodott külső ellenséggel hadakoznak.
Hét zarándok indul a hírhedt Hyperion bolygóra, egy pap, egy katona, egy költő, egy tudós, egy nyomozó, egy konzul és egy keresztes lovag, és az utazás közben sorra elmesélik egymásnak, hogy miként is találkoztak a Hyperionon élő félelmetes, természetfeletti tövisszörnyeteggel, a Shrike-kal, a fájdalom urával, aki a titokzatos időkriptákat őrzi.
Emlékszem, hogy mennyire mellbe vágott rögtön az első történet, a két jezsuita atya, Leonard Hoyt és Paul Duré missziójának végzete, hogy mennyire izgalmas katonai sci-fi közepébe rántott Kassad ezredes visszaemlékezése, ami aztán egy szerelmi kapcsolattá teljesedett ki. Majd jött egy megint másfajta mese a Hyperionon élő Bús Vili király mellett alkotó, öntörvényű és szókimondó költővel, Martin Silenusszal, utána pedig a tudós, Sol Weintraub és visszafiatalodással és emlékvesztéssel járó időbetegségben szenvedő lányának megható drámája, és így tovább. És mindegyik zarándok életében végig ott settenkedik, kegyetlen, túlvilági Shrike.
A Hyperion 2003 körül alapjaiban ingatta meg az éppen kibontakozó, kezdő írói egómat. Az utolsó Cherubion kiadónál megjelent space fantasy regényemet már alig tudtam befejezni, és utána három évre el is tűntem, és kezdtem el írni A poszthumán döntést.
A Hyperiont kétféle fordításban olvastam, elsőként a Cherubiontól Békési Józseftől, aztán pedig az Agave kiadótól Huszár Andrástól, mindkét fordítás kiváló, még az eltérő kifejezésfordítások is mindkettőeben működnek. A regény ráadásul milliónyi szálon kapcsolódik az angolszász klasszikus irodalomhoz, legyen az maga a regény szerkezete, ami Chaucer Canterbury mesékjén alapul, vagy Keats újra és újra megidézése, hogy csak a legnyilvánvalóbbakat említsem.
Rengeteg emlékezetes rész jut eszembe mind a Hyperionból, mind a Hyperion bukásából, Simmons rendkívül erős és hatásos képeket használ, legyen az egy séta a Hegemónia bolygóin, egy beszélgetés két karakter között, a múlt és jelen folyamatos keveredése a lapokon, Martin Silenus minden csípős megjegyzése. A kedvencem viszont Sol Weintraub, a tudós fejezete, akinek huszonéves lánya, Rachel a Hyperionon az időkriptákkal kapcsolatba kerülve elkezd visszafiatalodni, és közben napról napra elveszíti az emlékeit. Sol pedig kétségbeesetten próbál valami megoldást találni, de leginkább a naponta egyre visszafejlődő, emlékeit vesztő, újra gyermekké váló lányával való kapcsolatát fenntartani. Ezt a részt szerintem nehéz elfelejteni, mert beleég az ember agyába, és Sollal együtt szenvedi végig mindenki a lánya visszafejlődését.
Íme ebből egy részlet (a Huszár András féle fordításból), és ha még nem olvastátok a Hyperiont - és a teljes négy kötetes sagát, amelynek a második fele szerintem már nem olyan jó, akkor mielőbb vágjatok bele, mert megéri.
Rachel alig negyven órával Sol és Sarai érkezése után tért magához. Néhány perc múlva már felült az ágyán, és a körülötte sürgölődő orvosokkal és technikusokkal nem törődve kérdezősködni kezdett.
– Anya! Apa! Mit kerestek ti itt? – Mielőtt bármelyikük válaszolhatott volna, Rachel körülnézett, és meglepetten pislogott. – Álljunk meg egy percre… hol van az itt? Keatsben vagyunk?
Az anyja megfogta a kezét.
– Da Vinciben vagyunk, drágám, egy kórházban. A Reneszánsz Vektoron.
Rachel szeme már-már mulatságosan elkerekedett.
– A Reneszánszon? A Hálóban vagyunk? – Teljesen megrökönyödve nézett körbe.
– Rachel, mi az utolsó dolog, amire emlékszel? – kérdezte dr. Singh.
A fiatal lány értetlenül meredt az orvosra.
– Az utolsó dolog, amire… amire emlékszem, hogy lefekszem aludni Melio mellé, miután… – A szüleire pislantott, és az arca elé kapta a kezét. – Melio? A többiek? Mi van...
– Senkinek sem esett baja az expedícióból – csitította dr. Singh. – Egy kisebb balesetet szenvedtél. Körülbelül tizenhét hét telt el azóta. Visszatértél a Hálóba. Biztonságban vagy. A csapatodból mindenki jól van.
– Tizenhét hét… – Rachel egyre fakuló napbarnított bőre krétafehérré sápadt.
– Hogy érzed magad, kölyök? – ragadta meg Sol a lánya kezét. Rachel szívet tépően gyengén szorította meg az ujjait.
– Nem tudom, apu – nyögte ki. – Fáradtan. Szédelgek. Össze vagyok zavarodva.
Sarai leült mellé az ágyra, és átkarolta.
– Minden rendben, bogaram. Minden rendben lesz.
Melio lépett be a szobába, borostásan, kócosan, miután a külső váróban elnyomta az álom.
– Rache?
Rachel rápillantott anyja védelmező öleléséből.
– Szia – köszönt szinte szégyenlősen. – Megjöttem.
#
Sol azon a véleményen volt, és ez a véleménye szemernyit sem változott, hogy az orvostudomány nem sokat haladt előre a piócák és a pépes borogatások kora óta; manapság kicentrifugálták a beteget, újrakalibrálták a test mágneses mezejét; szonikus hullámokkal bombázták a szerencsétlen flótást, behatoltak a sejtjeibe, hogy kivallassák az RNS-t, s végezetül széttárták a kezüket, szavak nélkül beismerve, hogy nem tudnak semmit. Csak annyi változott, hogy tetemesebbre rúgtak a számlák.
Sol egy székben szunyókált, amikor Rachel hangja felébresztette.
– Apu?
Sol felült, Rachel kezéért nyúlt.
– Szevasz, kölyök.
– Hol vagyok, apa? Mi történt?
– A Reneszánszon vagy, egy kórházban, kicsim. Balesetet szenvedtél a Hyperionon. Nem lett komolyabb bajod, viszont egy kicsit befolyásolta a memóriádat.
Rachel az apja kezébe kapaszkodott.
– Egy kórházban? A Hálóban? Hogy kerültem ide? Mióta vagyok itt?
– Úgy öt hete – suttogta Sol. – Mi az utolsó dolog, amire emlékszel, Rachel?
Rachel hátrahanyatlott a párnákra, és megérintette a homlokát, a rá tapasztott apró szenzorokat.
– Melióval értekezletet tartottunk. Azt beszéltük a csapattal, hogy a Szfinxben állítjuk fel a műszereinket. Ó… apa… még nem is mondtam neked Meliót… mi…
– Tudom – mondta Sol, és odaadta Rachelnek a komlogját. – Tessék, kölyök. Hallgasd végig!
Azzal kiment a szobából.
Rachel megérintette a tárcsát, és döbbenten hallotta, hogy a saját hangja beszél hozzá.
– Oké, Rache, éppen most keltél. Össze vagy zavarodva. Fogalmad sincs, hogy kerültél ide. Nos, valami történt veled, kölyök. Jól figyelj!
– Ezt a felvételt a régi időszámítás szerint Kr. u. 2739-ben, a Hidzsra utáni 457. évben, tizedhó huszadikán készítem. Igen, tudom, hogy fél szabványév telt el az utolsó emléked óta. Hallgass végig.
– Valami történt veled a Szfinxben. Belekerültél az időáramlatok örvényébe. Megváltoztál. Visszafelé öregszel, akármilyen hülyén hangzik is. A tested minden perccel egyre fiatalabb lesz, de most nem is ez a lényeg. Amikor alszol… amikor alszunk… felejtesz. Kiesik az emlékezetedből egy újabb nap a baleset előttről, és minden más, ami azóta történt. Ne kérdezd, miért. Az orvosok nem tudják. A szakértők sem. Ha valamilyen párhuzamot keresel, egy szalagféregvírusra gondolj… a régi fajtákra… amik kitörlik a komlogod adatait… az utolsó bejegyzéstől visszafelé.
– Azt sem érti senki, hogy miért alvás közben törlődnek az emlékeid. Megpróbáltak ébren tartani, de harminc óra után katatón állapotba zuhansz, és a vírus akkor is elvégzi a dolgát. Akkor meg mire jó?
– Mondjak valamit? Ennek a harmadik számban beszélésnek van egyfajta gyógyító hatása. Igazából ahogy itt fekszem, arra várva, hogy felvigyenek röntgenre, tudom, hogy hamarosan elalszom, és amikor felkelek… tudom, hogy megint mindent el fogok felejteni… és kurvára parázok tőle.
– Oké, állítsd rövidtávra a tárcsád, és akkor meghallgathatod az előre felvett nagybeszédemet, amiben ledarálom neked a baleset óta történteket. Ó… anya és apa is itt vannak, és tudnak Melióról. Én viszont már messze nem tudok róla annyit, mint korábban. Mikor is feküdtünk le vele először, hmm? A hyperioni expedíció második hónapjában? Akkor alig néhány hetünk maradt, Rachel, és utána már csak ismerősök leszünk. Élvezd ki az emlékeidet, amíg teheted, kislány!
– A tegnap Rachelét hallottad. A viszonthallásra!
Amikor Sol visszajött a szobába, Rachel mereven, szálfaderékkal ült az ágyán, kezével még mindig a komlogot szorongatta, arca elsápadt, eltorzult a rémülettől.
– Apu…
Sol odasietett hozzá, és hagyta, hadd sírja ki magát… zsinórban a huszadik éjszaka után.
***
Tragikus hirtelenséggel megszakadt az olvasásom a Hyperion bukása hatvanadik oldala körül, és mivel ez volt vagy három éve, már újra kellene olvasnom az első részt, hogy igazán élvezhessem a folytatást, szóval ha azt mondod, a régi fordítás is kiváló, akkor lehet, azt olvasom majd, ha hozzájutok. (Az Agavétól van meg mind a négy kötet.)
VálaszTörlésBe merjem vallani, hogy Solt egy idő után nagyon untam? :D Tényleg megható volt, és most az ő részére emlékszem legtisztábban a jezsuitáké mellett, de akkor túlírtnak éreztem.
A bukása kicsit más tónusban kezdődik, eleinte nehéz felvenni a fonalat az új nézőpont miatt is, de érdemes, mert elég jól összerántja az első kötet történeteit, meg rak belőle össze egy kerek konklúziót. Nekem a két kötet mindig is egy nagy történet volt.
TörlésA régi fordítás a Cherubionos, az Agave az új, és leginkább a másként fordított kifejezéseket kell csak szerintem megszokni.
Simmons kicsit tényleg túlír szerintem is, meg szerintem ahány ember, annyiféleképpen hat rá a Hyperion - meg úgy általában bármely regény. Én pl. régen nem szerettem a jezsuita atyák történetét, sőt, majdnem le is raktam a könyvet, annyira untam, de aztán beindult, manapság meg egész másként gondolom már.:)