Ajánló: The Expanse, avagy ez már sci-fi, beratna

Rögtön az elején szórok némi hamut a fejemre, ugyanis a The Expanse-al nem indult jól a kapcsolatom, de belátom, hogy tévedtem. A regények közül ugyan továbbra is csak az első kettőig jutottam, az első közepesen tetszett, a második már jobban, pedig ezeket a nagyszabású, modern űroperákat nagyon szeretem.

És az én esetemben talán pont ez volt a gond, mert ott van pl. Alastair Reynolds elborult Jelenések tere-ciklusa (magyarul csak egy könyv jelent meg a sorozatból), Peter F. Hamilton Nemzetközösség sagája vagy Dan Simmons Hyperion-ciklusa, Iain Banks Kultúra-ciklusa, és ezekhez képest a James S. A. Corey regények nem jöttek be annyira. (Ha nem ismeritek a fenti sci-fi könyveket, érdemes egy próbát tenni velük is, főleg, ha szeretitek a The Expanse-t (Térséget), és biztos vagyok benne, hogy egy Pandóra csillaga, egy Hyperion vagy egy Jelenések tere sorozattól is mindenkinek tátva maradna a szája - ha ésszerű költségvetésből meg tudná bárki valósítani ezeket.)

A The Expanse sorozat viszont más. Már az első évadon látszott, hogy nagyon okosan nyúlnak az alapanyaghoz, a változtatások, pl. a csak a második regényben feltűnő Chrisjen Avasarala már az elejétől szerepeltetése nagyon jó ötlet, de egy sor változtatás, apró részletek tucatjai jelezték, hogy mennyire igényes az adaptáció. Azonban az első évad az első regény, a Levitán ébredésének mindössze 2/3-áig jutott, érezhetően (szerintem költségvetési okokból) nyújtani próbálták a cselekményt, emiatt a tempó nagyon döcögött. Aztán a második évad közepén abba is hagytam a sorozat követését, főleg a protomolekulás, szuperszörnyes, zombis szál miatt, amely irány már a regényekben sem tetszett.

Ezek miatt szerintem sok nézőt is vesztett a sorozat, és már nem tudott olyan átütő sikert elérni, mint mondjuk a Trónok harca. A SyFy a harmadik után nem is akart több évadot finanszírozni, de szerencsére aztán átvette az igényes tartalmakra vadászó Amazon Prime (állítólag személyesen Jeff Bezos állt a projekt mögé, aki kiskorától nagy sci-fi fan), és éppen most ért véget az ötödik évad, jövőre pedig érkezik a hatodik, ami most már tényleg az utolsó lesz (azaz nem fogják az összes könyvet megfilmesíteni, csak az első hatot.)

Na most, néhány hete valamiért bekattant, hogy folytatni kellene.

Úgyhogy próbaképp először befejeztem a második évadot, aztán nekiugrottam a harmadiknak, ami lezárta a második regényt, majd a második felében végigment a harmadik köteten. És ez a harmadik talán az egyik legjobb sci-fi sorozatévad, amit láttam, és csak a Battlestar Galactica zseniális 2. évadával tudom egy szinten említeni. Tele fordulatokkal, feszültséggel, minimum két katartikus epizóddal, csodálatosan megkomponált jelenetekkel.

Ahogy utánaolvastam, rengeteg mindent változtattak a könyvekhez képest, pl. visszavettek Holden túlzott (szerintem egyébként jól működő) idealizmusából, de ott van még a két kedvenc sorozatbéli karakterem, Klaes Ashford és Camina Drummer, akik nem, vagy csak említés szintjén szerepeltek a regényekben.

A harmadik évadból rengeteg fantasztikusan megkomponált, feszes, drámai jelenetsor követi egymást, az Agatha King ENSZ hadihajón történtek, vagy később, a kapuban játszódó jelenetek, például az ott vesztegelő hajókkal történt "baleset" következményei, mint amikor Anna Volovodov tiszteletes végigsétál a folyosókon (nem akarok spoilerezni, hogy mi történt, viszont ötször egymás után néztem végig azt a brutális részt), de ahogy végig kezelik az űrfizikát, ahogy magát az űrben töltött életet ábrázolják, az maga a tökéletes science fiction. És szerencsére az elején kifogásolt zombis, szörnyes rész lezárult, az ezt felváltó, idegen technológia utáni hajsza, a rejtélyek, politikai összeesküvések, a Föld, Mars és az Öv frakciói közt robbanásig feszült viszony mind sokkal izgalmasabb.

A harmadik évad után kicsit féltem a negyediktől, főleg, mivel a főszál java részt egy bolygón játszódott, de az is majdnem olyan jó volt, mint az előző, a végére kialakult katasztrófahelyzettel és az idegen technológiával való kapcsolattal. Aztán most itt az ötödik, ami ugyan kicsit felemásra sikeredett, főleg a közepén döcögött egy túlnyújtott sztoriszál miatt, de ettől függetlenül továbbra is tartja azt a magas színvonalat, ami miatt szinte nincs párja az elmúlt évtized sci-fi sorozatai között.

Ha jól számolom, alig kevesebb, mint két hét alatt ledaráltam három és fél évadot. Ami úgy utólag elég durva menet volt, mert közel 40 epizódról beszélünk. Szóval, igen, ennyire berántott.

 

Öt pontba szedtem, mi miatt tartom az egyik legjobb sci-fi sorozatnak.

Realisztikus űrábrázolás

Kevés olyan mozgóképes sci-fi van, ahol ne hánynának fittyet a fizikára, mert azt gondolják, a buta bazári látvány menő. Nos, nem, és a The Expanse bebizonyítja, hogy az igazi látvány ott kezdődik, amikor a készítők reális fizikán alapuló világot mutatnak be: amikor az űrhajóknak ugyanakkora a gyorsulási és a lassulási fázisa, amikor foglalkozni kell a zéró gravitációval, Coriolis-erővel, a súlytalanságban történő sebkezeléssel, az alacsony gravitáción élők 1g -n történő sérülékenységével. Persze, nem lehet mindent a költségvetésből megoldani, ezért a Holdon és a Marson játszódó jelenetekben is láthatóan figyelmen kívül hagyták az 1/6-od, illetve 3/8-ad nehézkedést, illetve, erre vannak a mágnestalpú cipők, csizmák, de ez legyen a legnagyobb probléma.

A képernyőn át is érezni, hogy az űrhajókat végtelen, jéghideg üresség veszi körül, hogy a távolságok hatalmasak, és bármely hiba egyenlő a halállal. A közeledő űrhajók nem szabad szemmel tájékozódnak (mint ahogy sok űrhajós filmben), a közeledő hajóknak max. a fékezőhajtóművei fényét lehet látni - ha éppen lassítanak-, de azt is csak, ha már közel értek, azon túl csak a radarképernyőn léteznek, és nem fognak éles fordulókkal cikázni, kézifékes fordulókat bemutatni, mert még egy irányváltás olyan pokoli erőhatásokkal jár, amelyet az emberi szervezet csak bizonyos határig képes elviselni.

És itt van még az a rengeteg apróság, amivel a készítők végig megteremtik a folyamatos illúziót: a kamera az űrben játszó jelenetekben nagyon finoman, de folyamatosan imbolyog, és bár, a nagy távolságok miatti kommunikációs időelcsúszásokat lazán kezelik, de figyelnek rá, hogy bizonyos távolság felett sok perces, akár órás időkiesés miatt maximum az üzenetküldés működik, az élő beszélgetés nem, és van következménye az alacsony gravitáción eltöltött időnek is a szervezetre. A mágnestalpú csizmák csattogó hangjaiból mindig lehet tudni, hogy hol vagyunk, van-e nehézkedés, és remekül elszórakoznak időnként a zéró gravitációs lebegésekkel, vagy pl. a tengelye körül forgó Tycho állomáson a Coriolis-erő hatásaival. Apróságok, de nagyon igényes, precíz apróságok.

A politikai manipulációk

A jövőbeli Föld, Mars és az Őv szétszóródott társadalma mind a mai politikai viszonyokból táplálkozik. Ezek a részek Chrisjen Avasarala politikusnő jelenetein keresztül kiválóan működnek. Avasarala egy szókimondó személyiség, aki politikai manipulációk, vesztegetések, terrorakciók közepette próbál érvényesülni, és a Föld érdekeit védeni.

A politika, a korrupció az élet és a világ minden társadalmi rétegét átjárja, legyenek politikusok, milliárdosok, vagy akár rendőrtisztek, vagy rakodótisztek, mindenki a saját előrejutását nézi, és ezek folyamatos konfliktusokhoz vezetnek. Persze, jó látni, hogy azért a jövőben is léteznek idealisták, és nem csak a főszereplőkre gondolok,hanem fel-felbukkanó mellékkarakterekre.

A karakterek

A szereplőkkel kezdetben nem voltam annyira kibékülve, hozták a könyvben is látott típusokat, mint a Hős, a kiégett Nyomozó, az Izomagy, a Vagány Csaj, a Pilóta, de aztán a második évad közepe táján elkezdtek mélyülni, és érdekesebbé válni. Sőt, Amos (Izomagy) pl. az egyik legérdekesebb, legszimpatikusabb szereplővé vált, ahogy Bobby "Gunny" Draper is.

És persze, itt van még Chrisjen Avasarala, a Politikus, talán a leghálásabb karakter mind közül, - és ezt a szerepet mintha csak Shohreh Aghdashloo-ra találták volna ki, elképesztő módon lubickol Avasaralaként, pláne amióta az Amazon Prime-on márnem kell visszavenni a káromkodásokból sem.

Rajtuk kívül számos kisebb, nagyobb szerepet kapó szereplő bukkan fel, akár csak egy epizódra, vagy néhány évadra, közülük két kedvencem a 3.-4. évadból például a fent említett Camina Drummer és Klaes Ashford, de ott van még Murtry is a 4. évadból, vagy Marco Inaros, a pszichopata forradalmár, de még inkább terrorista.

Hangulat, dizájn, világépítés

Az első évadon még látszott a szűkre szabott költségvetés, az újrahasznosított díszletek, de már ott is érezhető volt, hogy vizuálisan nagyon alaposan kitalálták a néhány évszázaddal későbbi jövőt. A Föld a globális felmelegedés hatásait nyögi, sok város falak védik a megemelkedett óceánszinttől, és az átlagembernek nincs sok esélye a gondtalan életre. Eközben a Mars a bolygó terraformálásának, lakhatóvá tételének álmát kergeti, a marsiakat szigorú szabályok, katonás rend jellemzi, míg az Övbéliek az elnyomott, de szabad nép, akiknek a belső bolygók kiszolgálása jut, a kőkemény bányászmunkák, és a belső bolygók lenézése, ami egy egyre gyülemlő belső feszültséget generál.

Bár, a mobiltelefonra hajazó kütyükkel nem voltam már az elején sem kibékülve, szerintem évszázadok múlva már az ilyen eszközöket régen a testünkben hordjuk, viszont az tény, hogy ez egy sorozat, és kellenek az ilyen futurisztikus látványelemek, mert azt jóval bonyolultabb hitelesen ábrázolni, hogy fejben zajlik minden kommunikáció, adatátvitel. Persze, nem lehetetlen, de a The Expanse nem ezt az utat választotta, és ezzel nincs is gond. Imádtam a funkcionális vagy hivalkodó belső tereket, a marsi kőzetbe vájt épületeket, a külső városképeket, legyen az a Föld, a Mars vagy akár a Hold, mind eltérő építészeti stílust képvisel.

A Föld, a Mars és az Öv lakossága rengeteg apró, tudatos részletből épül fel, olyan szinten, hogy öltözködés, kinézet, hajviselet, spéci tetoválások, beszédstílus alapján is azonnal megállapítható, hogy melyik szereplő honnan származik.

Az Öv társadalmának szlengjét pedig imádom. Ha kicsit a mélyére ásunk, emögött egy rendkívül komoly világépítés húzódik meg, és itt nem csak a szlengszavakról beszélek, amelyek az angollal keverednek, és egyedi ízt adnak az övbéli beszédnek, hanem magáról az övbéliek akcentusairól, ami szintén különleges (és sokféle is egyben, de nagyjából következetes). Nem vagyok nyelvész, nem igazodom el a különféle akcentusok között, de szerintem megérne egy tanulmányt ennek visszafejtése. A hangulathoz mindenesetre nagyon sokat tesznek hozzá.

Diverzitás

Azt hiszem, ez manapság a popkultúra (és amúgy bármely más terület) leglobbanékonyabb területe, már a leglényegtelenebb, ilyen témájú hír alatt azonnal felrobban a kommentszekció.

Nos, amit sok film és sorozat elront, vagy rosszul kommunikál, azt a The Expanse szinte hibátlanul teljesíti, és elképesztő eleganciával mutat be egy sor fontos társadalmi témát, és képvisel fontos emberi alapértékeket, elveket, gondolatokat.

Kevés diverzebb, az emberi sokszínűséggel ilyen módon foglalkozó sorozatot tudok mondani, ahol ennyiféle rassz, bőrszín, nemi identitás, nézetek keverednek ilyen természetességgel: erős, izgalmas női és férfi karakterek, indiai, ázsiai, fehér és afroamerikai főszereplők, mellékszereplők tucatjai jönnek-mennek, számos kultúrából, megfér egymás mellett az öltöny és a szári, lehet nő kiváló mérnök és pilóta, és gyakorlatilag minden jelenet az emberiség csodálatos sokféleségét hirdeti. Az övbéliek ráadásul maguk képviselik bármely elnyomott embercsoport múltból fakadó érzéseinek teljes spektrumát a keserűségtől a fájdalmon, megbékélésen, megbocsátáson át a végtelen dühig és frusztrációig bezárólag. És megismétlem a kulcsszót: ilyen természetességgel.

A sorozat (és a könyvek) is abból indulnak ki ugyanis, hogy amint kilépünk a Földről, jelentéktelenné zsugorodik az a fajta gyűlölködés, ami áthatja a világot, az új életterek új közösségeket, új világokat, talán új nemzeteket is fognak szülni, és senkit nem fog érdekelni, hogy milyen a nemed, bőrszíned, vagy a szexuális irányultságod.

És erről szól a The Expanse több történetszála is, lásd a marsiak büszkeségét, vagy ahogy pl. ahogyan az Öv próbál egységes nemzetté válni, és az évszázados elnyomás, lenézés szülte frusztráció Marco Inaros képében csap vissza. (Kis kitérő: valami ilyesmit próbáltam én is megjeleníteni a Xeno című regényemben, ahol több idegen civilizáció megjelenése formálta át az ember és ember, rassz és rassz közti viszonyokat, vagy az Eldobható testek naprendszerében, ahol szintén elavulttá vált egy sor, hajdani minta. Az űrkor - ha lesz ilyen - nagy eséllyel úgyis új problémákat, új konfliktusokat fog magával hozni.)

Mert a világűrben mindannyian porszemek vagyunk, beratna.

Zárszóként:

Ha eddig kimaradt a The Expanse, vagy esetleg hozzám hasonlóan félbehagytad a sorozatot az első, második évadban, akkor érdemes esélyt adni neki. Intelligens, karakterközpontú, látványos és izgalmas. És kihagyhatatlan.

Az én top sci-fi sorozatos dobogómra mindenesetre felkerült a Battlestar Galactica mellé. És azt hiszem, előszedem újra a könyveket is.

(Ha pedig esetleg érdekel, hogy mi a harmadik sci-fi sorozat, ami ezen a dobogón szerepel (és úgy hiszem, a legmagasabb fokon), arra jövő héten fogok visszatérni. Az is friss élmény, konkrétan közvetlenül a The Expanse sorozatmaraton után pótoltam.;))

***

Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.

Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon is!