Egy év és több országhoz képest még másfél hónap késéssel csak ideért hozzánk is Frank Herbert: Dűne regényének új moziváltozata, és egyvalamire ez az időszak mindenképpen megtanított: ez pedig a türelem. Na, de végre itt van a bemutató, és ugyan sajnos még a koronavírus is itt van, de reméljük nem fogja tönkrevágni a folytatások elkészültét.
A Dűne a valaha írt egyik legjobb science fiction regény, olyan mű, amiből azóta számos más történet merített szemérmesen vagy szemérmetlenül, a legismertebbek talán a Star Wars, a Trónok harca vagy akár a Mátrix (Forradalmak). Ha nem olvastad, mindenképpen érdemes a ciklus további öt kötetével együtt. És egy olyan regény, ami szinte megfilmesíthetetlen. 1984-ben David Lynch még Frank Herbert közreműködésével mégis leforgatta a saját változatát, ami ugyan egyes jeleneteiben, atmoszférájában kifejezetten egyedi és maradandó, de összességében mint film, nem működött, nem tudott mit kezdeni a hatalmas világgal, a rengeteg információval, emiatt a karakterek is úgy beszéltek, mintha képeskönyvek alatti magyarázószövegeket olvastak volna fel, de az egész film is inkább egy képeskönyvnek tűnt, mint egységes történetnek. (A SyFy minisorozatát pedig én inkább szeretném elfelejteni.)
És most megérkezett a Denis Villeneuve rendezte új adaptáció, ami viszont egyelőre csak a történet első felét tartalmazza, ám ez egy logikus döntés, mert a Dűnét egyszerűen nem lehet egyetlen filmben kibontani.
Amikor legördült a stáblista, két dolog jutott eszembe. Az egyik, hogy ez valóban egy történethű és hiteles adaptáció. A másik pedig, hogy hol a folytatása, ide vele azonnal. Azokra a fantasztikus lehetőségekre tudtam csak gondolni, hogy mi minden jöhet a második filmben, mennyi apróságot épített szép csendben az első rész, és mennyit rejtett el szándékosan, gondolok itt eljövendő fontos szereplőkre és egy nemezisre.
Még az élmény hatása alatt vagyok, de megpróbálok ettől elvonatkoztatni, és a rajongói lelkesedésen túllépve racionálisan (és spoilermentesen) összeszedni, hogy számomra milyen is volt Denis Villeneuve Dűne mozija. Ez itt nem kritika, nem lesz benne szó a történetről, inkább azoknak szól, akik ismerik Frank Herbert regényét, mert ahhoz fogom viszonyítani, és inkább részleteket emelek ki.
Mennyire hű a könyvhöz?
Aki olvasta, szereti a regényt, valószínűleg úgy ül be a moziba, hogy elsődlegesen talán erre kíváncsi a legjobban.
Van egy rövidke képsor, ami egy Muad'Dibet, egy sivatagi ugróegeret követ néhány másodpercig. A kamera ráfókuszál az egérszerű állatka hatalmas fülére, amellyel megköti a levegőben lévő nedvességet, és amikor egy vízcsepp elkezd lecsordogálni a fülkagylójában, odakap a mancsával, majd a mancsáról lenyalja a vízcseppet, végül termetéhez képest hatalmas lábaival a laza homokban könnyedén közlekedve arrébb ugrál. Számomra az egész Dűne világának esszenciája jelenik meg ebben a néhány másodpercnyi jelenetben. És rengeteg ilyen aprósággal van tele a film (pl. a bika motívum, amit csak a könyvolvasók érthetnek teljességében), biztos vagyok benne, hogy sokat észre sem vettem közülük elsőre.
Fogalmam sincs, hogy aki sosem olvasta a Dűnét, és semmit nem tud erről a hatalmas, izgalmas világról, azt mennyire tudja magával ragadni a film, de eszembe jut, hogy tizenkét évesen volt szerencsém moziban látni még a David Lynch-féle adaptációt, és az engem teljesen elvarázsolt, mert a rengeteg ügyetlensége ellenére is volt valami nagyon egyedi hangulata. Na, a Villeneuve-féle Dűne úgy teremti meg a Dűne egyedi atmoszférát, hogy közben sokkal hűbb a világhoz és a karakterekhez is, mint Lynch filmje. Villeneuve víziója számomra nagyon közel áll ahhoz, amit hajdanán, a regény olvasása közben éreztem, és nagyon remélem, hogy aki nem olvasta a könyvet, azt ugyanúgy elvarázsolják a monumentális jelenetek, a karakterek közti intimitás, és az, ahogy Paul Atreides, a főhős fokozatosan elveszíti az ártatlanságát, és az események belerántják egy olyan szerepbe, amelytől egyre jobban retteg.
Filmként azonban az új Dűne messze nem tökéletes. A két és fél óra játékidő ellenére is néha úgy éreztem, hogy rohanunk. Nem azért, mert akció akciót követne, nem, ebből a szempontból a tempója olyan, mint a regényé, szépen hömpölyög, és építi fel a kríziseit. Viszont itt van ez a monumentális világ, és fel-fel villannak részletek, de nem egy jelenetben úgy éreztem, hogy lehetett volna még mélyebbre ásni a mitológiákban, a rejtett tervekben, vagy csak elnézni a monumentális Atreides hajókat a sivatagi űrkikötőben, érezni a homokot a bőröm alatt, hallgatni az ornitopterek zümmögő rotorhangját, figyelni külvilágiakat megvető fremeneket vagy a Bene Gesserit boszorkányokat (a Bene Gesserit sorozat ha ezt a szellemiséget, hangulatot hozza, mint ami az összes filmbéli jelenetből áradt, akkor nagyon várom). Persze, olvastm olyan kritikákat, amelyek szerint meg lassú a film, de hát, ez attól függ, kinek milyen az ízlése.
Ez a számomra sietős tempó ráadásul időnként elvesz a szereplők közötti érzelmi kapcsolatokból. Főleg a film első felében, egy-egy jelenetben néha egészen üresek a párbeszédek (sajnos ez az átlag fantasztikus/szuperhős filmekből már ismerős), pedig itt aztán annyi mindenről lehetne beszélgetni akár egy-egy félmondatban is, és akkor talán Dr. Yueh személyisége, vagy Leto herceg és Jessica kapcsolata is több időt kapna. Azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy ebből a szempontból Herbert regényében is sok karakter csak archetípus vagy szimpla papírmasé, és ezen a mozifilm sem tudott/akart változtatni.
Mindez azért szembetűnő, mert amikor viszont a film tényleg beszéltetni kezdi a szereplőit, akkor nagyon működik. És szerencsére ezekből van több, és a második felében már szinte egymást követik a hidegrázósan intenzív jelenetek. A kedvencem például, amikor Paul és Jessica egy homok alá temetett cirkósátorban kuporog. Az a néhány perc szerintem a film legerősebb pillanata, ahogy Paul ráeszmél arra, hogy milyen jövő is várhat rá, ráadásul annyi későbbi eseménynek építi meg az alapját, hogy nagyon remélem, hogy a Dűne 2. része után elkészül a Dűne messiása regény filmváltozata is.
Karakterek, színészek
Az utóbbi évek legerősebb filmes színészgárdájából gyakorlatilag mindenki kihozta a szerepéből a maximumot, igaz, a legtöbbjüknek Timothée Chalamet Paul Atreidesén túl kevés tér jutott. VChalamet pedig valóban maga Paul Atreides, fiatal és ártatlan, de közben kellően koravén is. Láttam már pár filmben, úgyhogy már a kiválasztásakor sejtettem, hogy remek választás. Nekem rajta kívül Jason Momoa (Duncan Idaho), Rebecca Ferguson (Lady Jessica), Sharon Duncan-Brewster (Liet-Kynes) és Javier Bardem (Stilgar) tetszett a legjobban. Liet és Idaho főleg azért, mert sokkal izgalmasabb, karizmatikusabb szereplőkké váltak a filmben, mint a regényben voltak. Bardem Stilgarja iszonyatosan izgalmas, rövidke jelenléte alatt is imádtam a flegma közönyét, vagy ahogy az első jelenetében hümmögve méri végig az Atreideseket, szinte érezni, hogy itt ő az, aki éppen vizsgáztatja a vízzel teli, puha külvilágiakat. Rebecca Ferguson pedig végre egy olyan Jessica, aki azon túl, hogy anya és szerető, valóban egy halálosan veszélyes Bene Gesserit is. Az ornitopteres szökésjelenetben érdemes megnézni az arcát, egészen más, tényleg boszorkányszerűvé válik, amikor igazán akcióba lendül.
A Harkonnennek a regényben sem voltak túlárnyalva, de itt még annál is kevesebb jutott például a báró machinátori tervszövő jellemvonásának ábrázolására, így ők megmaradtak az 1.0 gonoszok szintjén. Engem ez nem zavart annyira, de biztos, hogy bennük lett volna még potenciál. Annak viszont örülök, hogy a Lynch- és a SyFy-verzió hisztérikusan kacagó, abszurd karikatúrái után Stellan Skarsgård megformálásában végre egy a regényhez méltó Vladimir Harkonnen kelt életre, egy tervszövögető, hideg és számító, félelmetes jelenség.
Hanghatások és zene
Meglepődnék, ha a hangrögzítés nem kapna jövőre Oscart ezért a teljesítményért. Az amúgy önmagukban tökéletes orniptopterek szitakötőszárnyainak zümmögése, a fürkészvadász éles hangja, amikor közeledik, a a pajzsok sercegő, kattogó zöreje, az Atreidesek monumentális érkezése a Dűnére mind hihetetlen erőteljesek. És e mellé itt van Hans Zimmer, aki többnyire harsány, de szinte mindig fantasztikus és fülbemászó zenéket ír, de itt valami egészen mást tett, mint eddig bármikor, mert egy fura, misztikus hangzással maga is hozzájárult a hanghatásokhoz is (pl. Bene Gesserit érkezésekor hallható suttogó kántálás), így egy szokatlan, idegen, kevésbé dallamos, de tökéletes Dűne-zenét komponált, ami működik önmagában is, még ha nem is adja könnyen magát, viszont maximálisan alárendeli magát a filmnek, amivel minden pillanatban tökéletes összhangban van.
Vizuális világépítés
Elképesztő mennyiségű technológiát, lényt, ikonikus elemeket fordítottak át a könyv leírásaiból vizuális nyelvre szinte tökéletesen. Elég csak a különböző ornitopter típusokra, a pajzsokra, a tűvetőkre gondolni, de ott vannak a gigantikus Atreides és Harkonnen szállítóhajók, a ligahajók (amik tulajdonképpen nem is hajók), vagy maguk a homokférgek. Persze, van, ami kicsit furcsának hatott, például párszor használtak lézereket, de olyan helyzetben is (Idaho ornitopterének üldözése), amikor a világ logikája szerint ez elég kockázatos ötlet, mert hiszen a pajzs és a lézer találkozása mindkettő megsemmisüléséhez vezet. De ez apróság, főleg, mert eközben intenzíven átjött az ilyen nyalábok ereje és félelmetessége.
Vagy itt vannak a különböző nyelvek. A film használja a titkos kézjeles kommunikációt, de megjelenik a sardaukar és Atreides harci nyelv, ahogy a fremenek saját nyelve is. És ha már sardaukarok: eddig minden mozgóképes változat nagyon csúnyán elbánt a császár elitharcosaival, de most megkapták a méltó bemutatást, még úgy is, ha a felismerhetőség miatt kihagyták azt, hogy Harkonnan ruhában vannak.
Összességben, számomra a film egy majdnem tökéletes adaptáció, az, amit a regény valóban megérdemel. És valójában teljesen mindegy, hogy a könyvet olvasva vagy anélkül nézed, mindenképpen nagyon egyedi, moziban ritkán látható élmény. Nagyon várom a folytatást, a sztori lezárását - remélem, nem vacakolnak sokáig, és elkezdődhet a forgatás. (A Warner pedig szerintem hatalmas baklövést követett el azzal, hogy nem engedélyezte, hogy egyben forgassák le a két részt.)
Szóval, mozira fel, a Dűne az a fajta film, amit nem szabad kihagyni, ha kicsit is szereted a science fictiont.
Végezetül pedig ne feledjük, hogy a sivatagi felvételek (Jordánia), plusz a Caladan külső helyszínei (Norvégia) kivételével a legtöbb jelenet Magyarországon készült, az Origó stúdióban, számos magyar statisztával.
***
MARKOVICS BOTOND többszörös Zsoldos Péter- és Monolit-díjas science fiction író - BRANDON HACKETT írói néven - az Agave kiadó szerzője, közgazdász, az SFmag.hu alapítója. Legutóbbi regényei: Eldobható testek, Isten gépei és más történetek mesterséges intelligenciákról, Xeno, Az időutazás napja.
Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.
Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése