Hétfő este 20:45-kor pontot raktam az utolsó mondat végére, és lecsuktam a laptopot. Elkészült a regény, a Felfalt kozmosz, legalábbis annak első teljes, nyers változata.
Egyszerre tört rám elégedettség és egy fura üresség érzése. A szöveg nulladik változatának ugyan már tavaly nyár végén eljutottam egyfajta végére, de egy kis pihenő után kellett még ez az 5-6 hónap megfeszített munka, hogy abból a szöveghalomból kialakuljon egy összefüggő kézirat, amire valóban azt lehet mondani, hogy regényszöveg. Ez a pillanat mindig nagyon különleges, semmivel össze nem hasonlítható érzés, mert valami egésszé, létezővé válik, de ugyanakkor megszakad egy hosszú, bensőséges kapcsolat a történettel, szereplőkkel, ami már sosem tér vissza.Szóval, itt van, kész van, és ugyan még mindig rengeteg munka lesz, mire véglegessé válik, de az már egészen másfajta feladat, nem a klasszikus írás.
Hogy miről fog szólni, arról itt év elején írtam már pár támpontot. Lesz benne kozmológia, eközben részben családregény is, három testvér másfél évszázadnyi életén át zajlanak az események, lesz benne relativitáselmélet, fejtegetések a szabad akaratról, tachionokról, emellett megfér benne sok űrutazás, űrexpedíció, másfajta fizikai valóság és törvények és egy kozmikus apokalipszis.
Szóval, hétfőn lecsuktam a laptopot, aztán csak ültem, és néztem magam elé, közben arra gondoltam, mihez kezdek most? Persze, rengeteg tervem van, legfőképp olvasás, olvasás, olvasás, de hirtelen megriadtam, hogy mi is az, hogy kikapcsolódás és pihenés.
Munka mellett írni nem könnyű. Sőt, pokolian megterhelő is tud lenni. Az utóbbi fél év ennek a könyvnek véghajrája volt, és azért, hogy haladjak, fel kellett áldoznom egy csomó mindent, amit szeretek (az íráson túl), így szinte semmit nem tudtam olvasni sem. Könyvet azért vettem, de csak vágyakozva pislogtam a gyarapodó kupacra, de el kellett döntenem, hogy mire fordítom a szabadidőmet. Így lett a munka utáni estékből pihenés helyett írás, a hétvégi pihenések egy jelentős részéből szintén írás. Ez minden bizonnyal mindig így volt, csak sosem éreztem ennyire erősen, mint most. Ennek talán az az oka, hogy talán ez volt a legnehezebb, legkomplexebb történet, amit írtam, másfél évszázadon átívelő cselekménnyel.
Írni jó, az írás feltölt, lelkesít, rengeteg örömöt ad, de ettől még munka. Nagyon kemény, kreatív agymunka. (És ráadásul a legkevésbé megfizetett munkák egyike.)
Természetesen, most, hogy kész van a nyers változat, nagyon elégedett vagyok vele, mert úgy állt össze, ahogy reméltem. Nagy sóhajjal rakom most félre a szöveget pihenni, és megpróbálok kicsit úgy élni, mint, akinek csak egy állása van. Aztán nyáron, ősszel majd véglegesítem a szöveget is, szerencsére nem kell most rohanni, mert jövőre van betervezve a megjelenés, és azért addig még sok kör szerkesztés és szöveggondozás vár.
Most azonban csak az az egy számít, hogy elkészült.
***
MARKOVICS BOTOND Zsoldos Péter- és Monolit-díjas science fiction író - BRANDON HACKETT írói néven - az Agave kiadó szerzője, közgazdász, az SFmag.hu alapítója.
Legutóbbi regényei: Eldobható testek, a Xeno és az Isten gépei és más történetek mesterséges intelligenciákról, valamint Az időutazás napja.
Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.
Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése