20 év az írói pályán

2002 májusban jelentek meg első írásaim az Én, a halhatatlan című Cherubion antológiában. Azaz idén 20 éve, május, június környékén indult az írói pályafutásom. És idén 10 éve, 2012 június elején kerültem az Agave kiadóhoz, akkor jelent meg Az ember könyve.

Így ez egy dupla jubileum, ami egyben lehetőséget is ad egy kis visszatekintésre, hogy mi is történt az elmúlt két évtizedben könyvpiaccal, hogyan zajlott két évtizede a kiadókeresés, mik voltak az én tapasztaltaim, könnyebb vagy nehezebb ma kiadókhoz bejutni, és miként változtam én is íróként nagyon sokat.

Szóval, ez most egy személyesebb bejegyzés lesz, amit ugyan igyekeztem rövidebbre fogni, de nem sikerült teljesen.:) Először két részben akartam kitenni, de végül egy hosszabb bejegyzés lett belőle.

1. Író leszek

Nyolc éves koromban kezdtem el írogatni, első művem a Háry János rajzfilm szöveges folytatása, egy egész kis füzetkönyvet raktam össze rajzokkal illusztrálva. Aztán jött pár már csak szöveges történet, mint például A Jedi visszatér folytatása a harmadik Halálcsillaggal, űrcsatákkal, mindezt három oldalban, arizonai UFO-sztori, Indiana Jones-kaland.

Aztán mivel nagyon szerettem rajzolni, és imádtam a képregényeket, inkább áttértem a képregényrajzolásra. Eközben kezdtek el egy kicsivel már komolyabb, önállóbb sztorijaim is megszületni, de zömében még mindig utánérzések, mint például az 1986-os Galaktikákban megjelent Funky Koval képregénysorozat nyomán, ami egyébként egy nagyon igényes lengyel scifi/thriller volt, menő űrhajókkal, egyedi vizuális elemekkel.

Az évek folyamán aztán gyakorlatilag egyetlen képregényt sem fejeztem be. Ennek egyszerű oka volt, közben folyamatosan fejlődött a rajztudásom (magamhoz képest), ezért félúton minden történet kezdett felemás lenni: béna az eleje, sokkal jobb a közepe. És mivel rajzolni lassabb, ezért közben mindig támadt egy új, izgalmasabb ötletem.

Aztán tizennégy évesen egyszer csak az aktuális történetet elkezdtem inkább mégis leírni. Ez egy nagyon erőteljes megvilágosodás volt, még most is élesen emlékszem arra a teljesen egyértelmű gondolatra, amelyet követően soha többé nem rajzoltam képregényt, és a rajzolás is kikopott az életemből. Mert hát ugyan kiskorom óta rajzoltam, de eközben is mindig történetet akartam mesélni. Abban a pillanatban meglepően határozottan láttam magamat a távoli jövőben íróként.

A módszer nem változott a képregények előtti, kezdeti időszakhoz képest: spirálfüzetekbe írtam rendkívül apró betűkkel, leginkább fél- és harmadregényeket. Messzebb sosem jutottam, a képregényekhez hasonlóan itt sem voltam képes semmit befejezni, egy idő után mindig akadt egy újabb ötlet, ami jobban magával ragadott. 

Aztán jött továbbtanulás, és hiába az írás, fantázia, álmodozás, legalább ennyire racionális személyiség is vagyok, és az írás minden volt, csak nem racionális jövőkép. Kiskorom óta kitűnő, jeles tanuló voltam, de határozott pályaképpel nem igazán rendelkeztem, és mivel a gondolkodásom inkább reálos volt, szerettem a matekot és a történelmet (plusz jó is voltam bennük:)), elmentem közgazdásznak, ahová ez a két tárgy volt a felvételi tantárgy. Mint utólag kiderült, ez abszolút passzolt is hozzám.

Diploma után elkezdtem dolgozni, és ugyan szabadidőmben folyamatosan írogattam, de lassabban, kevésbé intenzíven, mint a középiskolában. és 23 évesen fogalmazódott meg bennem először, hogy be kellene valamit most már fejezni. Ezért nekiültem az évek óta görgetett ötleteim egyikének, amelyből valamennyi már megvolt spirálfüzetben, és az első pár havi fizetésemből vett PC-n elkezdtem szövegszerkesztőbe beírni. Szépen úgy szerkesztettem az oldaltükröt, hogy könyvoldalszerű legyen, és előszeretettel lapozgattam az elkészült szöveget ilyen formában.

Itt álljunk meg egy rövid időre. Sosem voltam szociális, társasági alkat. Félénk kisgyerekből alkalmanként társaságban valamennyire oldódó, szűkebb baráti körben lazább, de alapjaiban introvertált személyiség vagyok, amit rövidebb időre egészen jól tudok álcázni. Az írás számomra nagyon személyes elfoglaltság volt, annyira, hogy a szüleimnek sem mondtam el sokáig, nem rohantam az első írásaimat odaadni barátoknak, családtagoknak, csak és kizárólag magamnak írtam. Ez akkor tört meg ez, amikor az első írásomat elfogadták, és közelgett a megjelenés, de ekkor sem vittem túlzásba.

2. Kiadót keresek

Az első, befejezett regényem, mit regény, egy 12 kötetes giga-mega ciklus, amelyet a 7. kötettől kezdtem rögtön egy trilógiával, amely a hangzatos, Navigátor Birodalom címen futott, meglepő módon egyszerre csak elkészült. Sőt, a lelkesedés vitt tovább, és ezzel a lendülettel megírtam a folytatását, a Navigátor terrort is. (Ez egyébként a legtipikusabb kezdőíró hiba, amikor az ember egy minél nagyobb világot, sorozatot akar írni.)

És eljött a nagy kérdés: van egy kész regénykéziratom, hogyan tovább?

Az ezredfordulón járunk, és némi magyarázat az ekkori sci-fi/fantasy korszellemhez. Mai szemmel az egy egészen nyugalmas világnak tűnik: ez volt az internet felfutásának kora, még közösségi oldalak nélkül, de lelkes sci-fis, fantasy közösségekkel, fórumokon hosszan beszélgető (!), ismerkedő, értelmes emberekkel. Valahogy több ideje is volt mindenkinek, így egészen hosszú emailezésekbe, fórumozásokba keveredtünk, és új ismerősöket találtam, köztük több, már népszerű, publikáló írót, mint Bán János, Fonyódi Tibi, vagy Szélesi Sanyi, akik megtiszteltek, hogy ismeretlenül is szóba álltak velem, mint lelkes olvasóval, amatőr íróval.

A rendszerváltás után vagyunk 10-12 évvel, amikor az első zsánerirodalmi kiadói fellendülési hullám véget ért, és maga a sci-fi kiadás egyfajta mélypontra került. Már megszűnt a régi Galaktika, a Móra sem adott ki többet sci-fit, a végét járta a 90-es évek sztárkiadója, a Valhalla Páholy, ahogy a legtöbb kisebb kiadó is szép lassan kimúlt, vagy nem foglalkozott magyar írókkal. Az egyedüli lehetőséget a többiekkel ellentétben felfutó, szárnyaló Cherubion kiadó jelentette, azonban Nemes István egy viszonylag stabil írógárdával dolgozott, max. novellákkal lehetett bekerülni egy-egy antológiába, nekem viszont novellám nem volt, csak regényem. Azért felkutattam mellette a számomra érdekes kiadókat, mint például Németh Attila Möbius kiadóját is, és elküldtem nekik a kéziratot. Nagyjából ennyi volt a lehetőség is, nem létezett még sem az Agave, sem Metropolis Média, Könyvmolyképző, sem más, vagy akik megvoltak, azoknak eszükbe sem jutott science fictiont, fantasyt kiadni.

Nemes István és Németh Attila is nagyon kedvesen válaszolt a megkeresésemre. Mert ugyan kevés lehetőség volt, de kevesebben is írtak, így kisebb volt a zaj. Vagy csak mázlim volt, hogy tudtam egy épkézláb bemutatkozó emailt írni (amiben csak kicsit dicsértem túl magam.:D). Mindketten rávilágítottak a kézirat problémáira, hogy jó-jó, érdekes, de túl sok benne az ismerős elem, Star Wars, Dűne, stb. (Egyébként évekkel később beleolvastam abba a kéziratba, és nyilvánvalóan nagyon nem volt jó.)

Nem estem kétségbe, hiszen kaptam néhány hasznos iránymutatást, és arra jutottam, hogy tudok ennél jobbat. Szerencsére volt bőven ötletem, regénykezdeményem, és neki is ugrottam A negyedik gyarmat című regényemnek. (Ami azért továbbra is tartalmazott máshonnan ismerős elemeket, áthallásokat, de már korántsem annyira zavaró módon.)

Ezt szintén elküldtem Istvánnak és Attilának, de közben megtaláltam mellé az Alexandra kiadót is, akiknek szintén eljuttattam a kéziratot. Aztán 2001, január elején felhívott egy Alexandrás szerkesztő, hogy tetszik nekik a kézirat, és kiadnák a regényt, ami júniusi Könyvhéten meg is jelenne.

Hoppá! Elmondhatatlanul boldog voltam, hiszen néhány hónap, és megjelenik az első regényem. A szerkesztő azt ígérte, nemsokára küldik a szerződést. Szuper! Vártam, vártam, aztán eltelt egy hónap, nem jött semmi. Felhívtam a szerkesztőt, azt mondta, hogy már itt van az asztalán a szerződés, hamarosan elpostázza. Nagyszerű. Hiszen a szerződés jó, attól lesz komoly a dolog. Újra vártam, megint eltelt egy hónap, nem jött semmi. Megint telefon, megint mindjárt posta, megint eltelt pár hét, közben már április lett, aztán május, és egyre kevésbé láttam, hogy lesz ebből június eleji megjelenés.

Újra felhívtam a szerkesztőt, de ekkor már csak egy titkárnő fogadott, és zavartan azt közölte, hogy a szerkesztő úr azt üzeni, hogy nehezményezik az állandó zaklatást, ezért elállnak a kiadástól.

Ez elég fájdalmas és kiábrándító volt, hiszen gyakorlatilag a türelmetlenségemnek köszönhettem. Legalábbis ez volt az üzenet lényege. Valójában persze nem én tehettem róla. Maximum kicsit naiv voltam, amiért azt hittem, ha valaki mond valamit, az tényleg úgy történik. Még a kiadó tulajának, Matyi Dezsőnek is írtam egy levelet (!), amin gyanítom valakik vagy nagyon jól szórakoztak, vagy ment egyből a kukába.

Szóval, végül így nem jelentem meg az Alexandra kiadónál.

3: Az első megjelenések: a Cherubion kiadó

Az Alexandra kiadós történet nyilván nem esett jól, viszont mégis lett pozitívuma, mert valahol mégis azt jelentette, hogy más kiadó is érdekesnek találta a regényemet. Így esett, hogy Nemes Istvánnal  elkezdtünk komolyabban levelezni arról, hogy esetleg lehetnék a Cherubion kiadó írója.

Persze, ehhez kellett némi szerencse is, mert a Cherubion volt nagyjából az egyetlen rendszeres publikálási lehetőség magyar író számára (hacsak nem M.A.G.U.S regényt akart írni az ember), így nem igazán volt kapacitás új írók számára. De pont ez időtájt történt, hogy Fonyódi Tibi és Szélesi Sanyi, akik a sci-fi rész zászlóshajói voltak a Mysterious Universe-el, más utakat kerestek, így hirtelen lett tér sci-fi publikációra. Szóval, éppen jókor voltam jó helyen.

Akkortájt írtam meg az Én, a halhatatlan című novellasorozatom néhány novelláját, és meg is beszéltük Istvánnal, hogy a 2002. májusi sci-fi antológiába bekerül az első történet, aztán majd a többi is, és ősszel esetleg önálló kötetként kiadná A negyedik gyarmatot is. Elküldtem mind a négy halhatatlanos történetet, és izgatottam vártam, hogy az első bekerüljön az új antológiába.

Emlékszem, hogy május eleje volt, épp egy családi ünnepségre indultam, amikor reggel csörgött a telefon. A vezetékes telefon.:) István volt az, és elmondta, hogy éjjel elolvasta mind a négy halhatatlanos történetet, mert nagyon tetszettek neki, és változtatna az eredeti elképzelésen, belerakná mind a négyet a mostani antológiába, mint címadó novellasorozatot. Ez aztán igazán sokkoló meglepetés volt. A gond csak annyi, hogy éjjel (hajnalban) küldené is a nyomdának, szóval, estig van időm még egy kis szöveggondozásra. Így mentem el a családi partira, és alig vártam, hogy délután hazaérjek, aztán éjfélig megállás nélkül dolgoztam a szövegeken.

Eltelt pár hét, és már meg is jelent az antológia, aminek a címe is Én, a halhatatlan lett, amit igazán megtisztelőnek vettem.

Aztán a következő évben brutálisan sok minden jelent meg a nevem alatt. Szeptemberben A negyedik gyarmat, novemberben Az ötödik gyarmat, év elején egy Dark Space regény, a Magánháború, Bán János sci-fi sorozatában, aztán egy kisregény, az Én, a halhatatlan ciklus egyfajta lezárása, a címadó Az öröklét nyomában antológiában, majd végül 2003 júniusban az Erdőhold. Persze, nem mindet ekkor írtam, de arra emlékszem, hogy Az ötödik gyarmatot, ami egy 1,2 millió leütéses regény, alig több mint két hónap alatt hoztam össze, míg ma egy majdnem akkora regényen legalább 2-3 évet dolgozom, és az Erdőhold szintén 1,2 millió leütését is fél év alatt írtam. Komolyan, nem tudom, hogyan csináltam. Az azért hozzátartozik, hogy ezeket a történeteket tizenéves korom óta érlelem magamban, szóval, a jelentős részük spirálfüzetben és a fejemben már létezett, ahogy a világuk is részletesen ki volt találva sok év óta, plusz nem is igényeltek akkora agymunkát, sem kutatást.

Talán észrevetted, hogy a legelső megírt regényemről, a Navigátor Birodalomról nem esett több szó. Nem véletlenül. Pedig igazán epikus mű volt, a hipertéri repülést egyedül elviselni képes, különleges hatalmú lényekről, a navigátorokról, valamint a hipertéri utazással átlyukasztott térszövedékből átszivárgó, és főleg a navigátorokat őrületbe kergető és megszálló hipertéri démonokról megszórva nagy űrhajókkal, Dűne és Star Wars-elemekkel. Csak nagyon nem volt jó.:)

4. Identitásválságban

Rengeteg megjelenés, egy Zsoldos Péter-díj az egyik Én, a halhatatlan történetért, aminek akkor nagyon örültem, de hogy nem érdemelte meg, az is biztos, és idővel inkább biztatásként vettem a díjat, szóval, láthatóan elértem, amit szerettem volna, publikáló író lettem, még talán azt is mondhattam, hogy sikeres.

Aztán valami megváltozott.

2004 elején, Erdőhold urai írása közben kezdtem el először azt érezni, hogy valami nem oké. Nem igazán éreztem a motivációt, egyszerűen mintha magam sem találtam volna meg ebben a kötetben már azt, ami miatt szeretek írni. Nem voltam benne biztos, hogy tudom, miért is írom ezt a regényt, vagy jelent-e még bármit számomra az addig építgetett sok-kötetes világ.

Sajnos a túl nagy világépítés vagy trilógiák, végtelen sorozatvilágok tervezése mind tipikus kezdőhibák, amelynek szerintem nagyjából három kimenetele lehet. Vagy nagyon sikeres lesz a világ, trilógia, sorozat, és akkor az író egy idő után egyre kevésbé fog tudni kilépni a sorozatból, és a sorozat agyonnyomja az írót. Ez akkor is előfordul, ha nem annyira sikeres, viszont kialakul egy olvasói tábor, akik csak ezt a sorozatot akarják olvasni, és az író újra és újra kénytelen lesz visszatérni ebbe a világba, még ha nem is szeretne, akkor is. Vagy nem lesz annyira sikeres, és emiatt a kiadó félúton abbahagyja, és marad egy csonka sorozat. Vagy maga az író unja meg, és hagyja félbe.

Végül én is félbehagytam. Még nem az Erdőhold urait, mert az végül összeállt, és elkezdtem írni azt a regénysorozatot, ami összefogta volna az Én, halhatatlan, a Gyarmatbirodalom és az Erdőhold történetszálait. És itt történt a töréspont.

Ugyanis ebből a regényből egy részt elküldtem a frissen alakult Agave kiadónak, akik nagyon kedvesek voltak, és Csurgó Csaba és Varga Bálint leült velem egy kávéra. Ott azt hiszem, Csaba tette fel azt a kérdést, hogy jó, jó, de miben különbözik ez a regény a könyvesboltokban található többi hasonló űroperától?

Nos, erre nem tudtam válaszolni. A kérdés aztán annyira nem hagyott nyugodni, hogy már aznap félreraktam az egész sorozatot, és elkezdtem gondolkodni egy új regényen, A poszthumán döntésen. Azért persze ez a váltás ennél jóval bonyolultabb folyamat volt, már jóideje motoszkált bennem, és hozzájárult pl., amikor elolvastam Dan Simmons Hyperion-ciklusát, ami nagy hatással volt rám, plusz aktívan elkezdtem magyar és angol tudományos ismeretterjesztő, futurológiai cikkeket, könyveket olvasni, amelyek szintén sokban formálták a világlátásomat, de a végső lökést Bálint és Csaba adta meg.

Manapság kettős érzéssel tekintek vissza ezekre a korai történetekre. Egyrészt látom, hogy mennyire nem tudatosan csináltam egy csomó mindent, látom azt a rengeteg gyengeséget, szöveggondozási hiányosságot, de látom azt a csomó ötletet, egészen jó, ösztönös megoldást is, amiktől működhettek. Szeretem ezeket a korai történeteket, ötleteket, viszont ma sokkal többet ki tudnék belőlük hozni, mélyebbek, átgondoltabbak, komolyabbak lennének.

Így esett meg például, hogy A negyedik gyarmat alapötletéből - egymással összezárt civilizációk mit tudnak kezdeni egymással és egy elnyomó hatalommal - született meg a Xeno, ami egy teljesen más, sokkal komolyabb, egészen más tónusú, rétegzettebb történet lett, mint az eredeti kalandregény. De motoszkál a fejemben az Erdőhold alapötletének egy másfajta, érettebb verziója is, amit talán egyszer megírok.

Sokan ezeken a könyveken keresztül váltatok olvasóimmá, viszont visszafelé haladva, valószínűleg nem a mostani regényeim hangulatát, stílusát, mondanivalóját fogjátok megtalálni bennük, ettől azonban még ezeket a könyveket is én írtam, kevéske írói tudással, átgondoltsággal, de nagy lelkesedéssel.

5. Új regények: Delta Vision és Galaktika

A poszthumán döntésen nem sokkal az Agave kiadós Csabával és Bálinttal történt kávézás után vágtam bele. És ez egy egészen másfajta írás volt: elkezdtem az első ötleteim kapcsán masszívan kutatni, egyes ötletek mélyére ásni, és eleve másfajta ötleteim is támadtak. Sőt, maga az egész folyamat is sokkal tudatosabbá vált.

Néhány sci-fis kolléga gúnyolódott is rajtam közben baráti sörözéseken, hogy én vagyok az, aki írom az életem regényét. Erre akkor is, és most is azt tudtam, tudom mondani, hogy szerintem, ha egyszer is nem az élete regényét próbálja egy író megírni, nem a képességei határát próbálja meg feszegetni, akkor azt a történetet lehet, hogy nem érdemes megírni.

Orson Scott Cardnak szintén nagy szerepe volt a fejlődésemben. Van A Holtak szószólója című regénye előszavában ugyanis egy gondolat, ami engem akkor nagyon megtalált, és azóta is a magaménak érzek (és sokszor emlegettem már), és ebből fakad az, hogy miként állok hozzá egy-egy új regényhez:

„A veszély, ami miatt minden könyvem írása közben félek egy kicsit, éppen az, hogy talán túl gyakran vállalkozom erőm feletti dolgokra, túl sokszor foglalkozom olyan történetekkel, amelyek megírásához egyszerűen nincs elég tehetségem vagy szakmai tudásom. Ez a dilemma, amivel minden mesélőnek szembe kell néznie. A bukás fájdalmas, de még ennél is szomorúbb, amikor egy író többé már nem akarja próbára tenni magát.”

A poszthumán döntést annyira új iránynak gondoltam, hogy végképp úgy éreztem, új kiadót is kell keresnem. Ez természetesnek tűnt akkor, azonban elvitt a lelkesedés, és így utólag nem volt túl elegáns, hogy erről nem beszéltünk sosem Nemes Istvánnal, főleg mivel ő indított el a pályámon, de remélem, egyszer majd élőben is összefutunk valamikor.

Azonban ennyi könyvvel a hátam mögött sem volt egyszerű új kiadót keresni. Ekkor már létezett a Galaktika/Metropolis Média, de nem is reagáltak. Ellenben újra megpróbálkoztam az Agave kiadóval, és Csurgó Csabának tetszett is a kézirat, kivéve a vége - ami valóban egy egészen más hangulalú befejezés lett (amit azóta is sokszor megjátszottam más regényekben. És mivel nem adtak még ki magyar szerzőt, nagyon óvatosan tapogatóztak még ez irányban, így nem merték bevállalni. (Agave-Botond: 2:0:))

Szerencsére elindult a Delta Vision kiadónál a Delta Műhely, ahol végül kiadót talált a kézirat, és Kleinheincz Csilla, majd főleg Járdán Csaba révén olyan alapos szerkesztésbe csöppentem, mint sem előtte, sem utána sosem. Rengeteg időt töltöttünk a felesleges dolgok kiszedésével, arányok helyére rakásával, majd végül Csabával nüansznyinak tűnő technológiai apróságokról beszélgettünk, ötleteltünk, amennyi energiát szerkesztő kötelességből, munkából sosem tenne egyetlen kéziratba sem. 

Az Isten gépeihez rengeteg anyagom gyűlt össze, amelyeket még A poszthumán döntés alatt találtam. Ezek a transzhumán témák és a technológiai szingularitás, a gyorsuló technológiai fejlődés idehaza nem igazán volt még ekkor ismert, szakirodalma nem volt, sem olyan science fiction sztori nem nagyon jelent meg, ami ezzel foglalkozott volna, így mint kiderült, az Isten gépei sokak számára ugyanolyan friss gondolatként hatott, mint számomra, amikor elkezdtem vele foglalkozni, továbbgondolni, majd nekiállni regényformába önteni egy lehetséges forgatókönyvet, némileg kifordítva, megcsavarva.

Pontosan már nem emlékszem, hogyan is történt, de úgy rémlik, hogy A poszthumán döntés után néhány hónappal egyszer csak Burger Istvánnal találkoztam egy sörözésen, és elkérte az új regény kéziratát. Elküldtem, elolvasta, imádta, aztán alig egy évvel A poszthumán döntés után meg is jelent. Aztán megkapta a Zsoldos Péter-díjat, pár éve készült az Agave kiadónál egy javított kiadás kiegészítve néhány MI-s novellával, és azt hiszem, nagyon sok példány elkelt belőle.

Az Isten gépei után aztán elkezdtem írni Az ember könyvét, ami egy merész vállalás volt, utólag még inkább annak tűnik. És nagyon lassan is állt össze a végleges szöveg. Végül ez lett az eddigi legmegosztóbb regényem: egy idegen civilizáció embertől való ilyen fokú eltávolítását, és az ezzel járó sokkoló obszcenitás, weird és horror elegye az olvasók egy részének sok volt, míg egy másik részének azóta is ez a kedvence tőlem. 5 évvel később, a Xeno című regényemben már szerintem jobban egyensúlyoztam a megértés/nem megértés határán az idegen civilizációk kapcsán, és nem mentem egy határon túlra, így a Xeno pedig talán a legkedveltebb regényem lett eddig.

6. Már megint új kiadót keresek

Az ember könyve első draftját befejezve még úgy hittem, jó helyem van a Galaktikánál. Mégis csak a Galaktika, menő sci-fi, fantasy címekkel, a legendás sci-fi magazinnal. Aztán 2010-2011 környékén jött egy kisebb könyvpiaci válság, még az akkori világválság utózöngéjeként.

Az ember könyve első draftja még nem igazán volt kiforrott, ezért elég alaposan átdolgoztam, de aztán fura dolgok történtek, láthatóan több Galaktikás szerző is átkerült más kiadókhoz (pl. China Miéville, Kim Stanley Robinson, William Gibson, és olyan bejelentett címek, mint Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány vagy Orson Scott Card: Végjáték újrakiadása, folytatása), és valahogy Az ember könyve sem akart megjelenni. Ami ebben engem zavart, az a kommunikáció hiánya. Pedig már kész borító is volt. Ezt egy idő után megelégeltem, és jeleztem, hogy így keresni fogok másik kiadót.

Sok lehetőséget végigfuttattam a fejemben, hogy hova is vihetném az új regényt. Igazából egyértelműen a sci-fi szerzőlistában egyre erősebb Agave kiadóhoz szerettem volna, hiszen már nem egyszer jártam náluk kézirattal, és hát miért ne próbálnám meg újra, és az elmúlt öt-hat évben azért változtak a viszonyok, és én is fejlődtem.

Csurgó Csaba elolvasta a könyvet, tetszett neki, és ennyi, hirtelen már nyakig merültünk a szerkesztésben, és közelgett a megjelenés (Agave-Botond: win-win). Aztán fel is hívott István, és meglepődött. hogy komolyan mondtam, hogy elmegyek. 1-2 évre rá László Zoltán íróbarátom (akivel voltunk együtt a Delta Visionnél is korábban) szintén hasonló okokból elhozta az új kéziratát, az Egyszervoltot az Agave-hez.

7. 10 év az Agave kiadónál és egy majdnem amerikai megjelenés

2012 június elején jelent meg Az ember könyve az Agave kiadónál, és innen az együttműködés töretlen: 5 új regény, egy újrakiadás (Isten gépei), jövőre jön a következő kötet, a Felfalt kozmosz, az 5 új regényből 3  újranyomásra került, a másik kettőt már régóta nem lehet kapni.

És majdnem összehoztunk egy amerikai megjelenést. Sajnos csak majdnem, de ettől még izgalmas időszak volt 2015 végén. Velkei Zoli vitte ki Az időutazás napja fordítását a frankfurti könyvvásárra próbaképpen, és beajánlotta néhány ügynöknek. Persze, többségében azonnal elutasították még a gondolatát is, hogy kezükbe vegyenek egy magyar kéziratot, de aztán Ernest Cline ügynöke mégis magával vitte, és a New Yorkba tartó repülőúton el is olvasta, így másnap már telefonált, hogy érdekelné, meg akarna velem is beszélni.

Ez egy elég sokkoló pillanat volt, azt sem tudtam hol vagyok, meg hogy a fenébe beszélnék én egy New York-i irodalmi ügynökkel? Számtalan technikai kérdés merült fel, ami manapság már végtelenül egyszerűnek tűnik, köszönhetően pl. a Covidnak. Például, hogy sosem használtam korábban Skype-ot, így a kiadóból közösen intéztük, de valahogy minden sokkal komplikáltabbnak tűnt, mint manapság.

Sajnos, hiába menő irodalmi ügynökség, ha a világvégi, nem ismert és emiatt rizikós magyar szerző regényét nem tudták elpasszolni egy kiadónak sem, így a kezdeti kapcsolat lassan elmúlt, végül meg is szűnt. Ez persze nem meglepő, látva a teljesen zárt amerikai könyvpiacot, de azért még nem adtam fel teljesen.

Az utóbbi évekről pedig már viszonylag részletesen írtam, a könyveim különösebb háttérsztorik nélkül jelentek meg: 2017-ben jött a Xeno (Zsoldos Péter-díj 2018-ban). Na jó, itt volt egy kis egóháború köztem és az Avana Egyesület között, mert akkor már 8-9 éve nem hagytam semmilyen írásomat nevezni a díjra, mert nagyon nem értettem egyet a díj gondozásával, szabályaival, de ezúttal hoztak egy olyan szabályt, amivel mindenképpen nevezhetővé vált, és nem vonhattam vissza. Erről hosszan vitatkoztunk is, végül a díjat megkapta a regény, amit aztán nem vettem át.

Azóta ezt már megbeszéltük, mondjuk úgy, hogy túlreagáltam egy nem igazán elegáns szervezői döntést. Közben a Zsoldos Péter-díjat a Zsoldos-család az utóbbi években más módon szervezi, nem az Avana Egyesülettel, akik viszont létrehozták a Monolit-díjat, ami tényleg előremutató és profibb szervezésű a korábbiakhoz képest. (És a Monolit-díjjal együtt eljutott hozzám a Xeno Zsoldos-díja is végül.)

2018-ban jött az Isten gépei újrakiadása, majd 2020-ban a Covid-időszak közepén érkezett az Eldobható testek (Zsoldos Péter-díj, Monolit-díj), amitől a megingott könyvpiac miatt kicsit féltem, de végül úgy tűnik, a legjobb ütemben fogyó könyvem lett, amit idén, év elején újra is kellett nyomni.

Szuper tíz év volt, azonban a megjelent könyvek darabszámával azért kicsit elégedetlen vagyok, mert sokkal több könyvet szeretnék megírni, mint amire energiákat tudok mozgósítani. Ráadásul a Xeno, az Eldobható testek (és a jövőre érkező Felfalt kozmosz is) akkora terjedelmű, mint Az időutazás napja és Az időutazás tegnapja együtt - és ha így nézem, nem regénydarabszámként, hanem szövegmennyiségként, végül is, már jobb az arány.

Hogy mi várható a következő 10 évben?

Jó lenne tudni. Egy biztos, hogy a Felfalt kozmosz után van néhány egészségesebb méretű (értsd: Az időutazás napja, Az ember könyve) sztoriötletem, amelyeket tervezek megírni, ami akár azt is jelentheti, hogy nem kell 2,5-3 évet várni egy-egy új megjelenésre.

Hátha sikerül.

***

MARKOVICS BOTOND Zsoldos Péter- és Monolit-díjas science fiction író - BRANDON HACKETT írói néven - az Agave kiadó szerzője, közgazdász, az SFmag.hu alapítója.

Legutóbbi regényei: Eldobható testek, a Xeno és az Isten gépei és más történetek mesterséges intelligenciákról, valamint Az időutazás napja.

Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.

Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon!