Néhány írótárssal körblogolásba kezdünk, és ugyan nem igazán szoktam kedvelni a körblogolást, de egyszer ezt is el kell kezdeni.:)
Mi is az ihlet?
A "hivatalos" definíció valami ilyesmi:
A művészi alkotások létrehozását megindító sajátos lelkiállapot, melyet felfokozott érzékenység, lelkesült hangulat, alkotásra ösztönzöttség jellemez. E sajátos
lelkiállapot magyarázatát a régebbi gondolkodók abban keresték, hogy a művészt ilyenkor valamilyen
isteni, túlvilági hatalom szállja meg, s ez nyilatkozik általa..
Biztos vagyok benne, hogy ahány író, annyiféle válasz születik, mindenki másként éli meg az írást.
Számomra az ihletett állapot összefonódik az ötletekkel, azok születésével. Régen, kiskoromban vagy száz regényötletem is volt, és azt hittem, ez bármiféle büszkeségre ad okot, pedig a meg nem írt regényötlet addig nem létezik, amíg meg nem írják. Aztán amikor már komolyabbra fordult ez az írás-dolog (valahol 2004 körül, amikor kidobtam minden korábbi ötletemet, és elkezdtem írni
A poszthumán döntést), az agyam is átállt egy másfajta működésre.
A fókuszált ötletkeresésre. Ez azt jelenti, hogy amikor elkezdek egy regényt, az ötletek mind ennek a regénynek rendelődnek alá, csak ez számít, minden más ötletkezdeményt elhessegetek, kivéve, ha valami nagyon jó, mert akkor azt azért megőrzöm, hogy később hátha kinő majd abból is valami.
Így folyamatosan egy adott témán tudok dolgozni, és nem csapong számtalan irányba a gondolkodásom. Viszont olyan nincs, hogy ne lennének gondolataim, ne tudnék két perc után az adott történethez, világhoz, a karakterekhez hozzátenni valami újat, ami előreviszi a regényt, vagy választ ad egy kérdésre, teljessé tesz egy eddig hiányos motivációt, jelenetet. Ez a hosszú évek során alakult ki, mert mint mindent, azt is lehet gyakorolni, hogy akkor legyen ihleted, ötleted, amikor csak akarod.
Interjúknál elő szokott fordulni a következő kérdés:
− Honnan jönnek az ötleteid?
− Hogyhogy honnan, hát a fejemből! − szoktam felelni szemöldökömet felhúzva, mert nem értem a kérdést. Aztán
persze rájövök, hogy ami a számomra triviális, az másnak nem biztos, hogy az, és nem mindenki kel-fekszik kiskora óta fura sztorikkal, saját világokkal, képzelt barátokkal a fejében.
Elképzelhető, hogy azt a jelenet, amelyet éppen meg akarok írni, nem tudom befejezni, mert nincs hozzá kedvem, vagy még nem állt össze teljesen, de akkor megy helyette más: vagy egy másik jelentet írok meg, vagy egyszerűen csak eszembe jut egy csomó apróság a történet vagy a karakterek kapcsán, esetleg hirtelen világossá válik egy összefüggés. Hogy éppen mi jön, az kiszámíthatatlan, de nincs olyan, hogy csak ülök, és nem megy az írás, és nincs egyetlen gondolatom, ötletem sem. Valami mindig van, ami előre viszi a regényt.
Az írás agymunka, és nem csak akkor produktív az ember, ha gépel. Akkor az, amikor gondolkodik, mert a szöveg megszületése csak a folyamat vége.
 |
| Joe Abercrombie egy tipikus, írással töltött napja |
Miért is érdekes mindez az ihlet szempontjából?
Azért, mert azt gondolom (persze, nem biztos, hogy igazam van), hogy azon írók többsége számára, akik életvitelszerűen írnak, az ihlet nem más, mint az az idősáv, amikor van idő írni és foglalkozni az éppen aktuális történettel. Én ha végre odajutok, hogy kinyitom az írásra elkülönített laptopomat, azonnal belemélyedek az adott világomba, és töprengek rajta, jegyzetelek, ha pedig megérett rá, akkor írom tovább a történetet. Ha túlságosan fáradt vagyok, inkább ki sem nyitom a laptopot, mert tudom, hogy nincs értelme, nem fog menni, hiszen ez agymunka, amihez tiszta fej kell.
Az egyetlen, ami megnehezíti az írást, a gonosz tudatalatti, ami gyakorta gátat szab annak, hogy tényleg hozzákezdjünk az íráshoz. Ez egyfajta menekülési kényszer: az embernek lenne ugyan ideje írni, de helyette minden mást csinál, pl. elnetezi az időt, vagy a története helyett saját magával foglalkozik, jó-e amit ír, van-e értelme ennek az egésznek. Jobbra példaként látható
Joe Abercrombie facebook oldalára kitett grafikon egy átlagos, írással töltött napjáról.:)
Ha azonban sikerül elkezdeni írni, akkor nincs megállás.
Tegnap került megrendezésre a Port.hu által szervezett sci-fi nap, és egy roppant érdekes, de még tanulságosabb fantasztikus rendezvény volt...
Régebbi történet, de ha már éppen két időutazással foglalkozó regény megjelenése között vagyok, talán érdemes feleleveníteni.
avagy a körblogolás folytatódik...
Kiskoromban masszív képregényfogyasztó voltam, a legtöbb képregényt, ami idehaza megjelent, elolvastam a Füles sorozataitól kezdve, Kockás, Alfa, Mozaik, és a számtalan önálló kiadványig bezárólag, nem beszélve a rendszerváltás előtt idehaza nyomtatott, és a nyomdából derék nyomdai dolgozók által kicsempészett "nyugati szennyirodalom" kategóriájába eső holland, dán, német szuperhős képregényekről.
