A Moly.hu-t aktívan használom, elsősorban olvasóként, meg egy csomó, hozzám hasonló könyvmániás barát és ismerős miatt, de persze, mivel a regényeim is fent vannak, valahol íróként is jelen vagyok egyúttal.
Mint ahogy jövő hétfőn is, ugyanis január 23-án "Kérdezz bármit!" nap lesz a Moly.hu-n, ez nem meglepő módon azt jelenti, hogy szabadon lehet kérdezni tőlem bármit, én pedig online, folyamatosan igyekszem a kérdésekre válaszolni (értelemszerűen a regisztrált felhasználókra vonatkozik).
Íme a hivatalos Moly.hu hirdetmény:
Idén is folytatjuk kérdezz-felelek sorozatunkat, és ezúttal Markovics Botond, a. k. a. Brandon Hackett, a kortárs magyar sci-fi egyik helytartója, Az időutazás napjának írója vállalta a feladatot.
Így jövő hét hétfőn, január 23-án ő válaszol majd kérdéseitekre.
Egy fantasztikus és nem SF történetekkel teli, szubjektív, kicsit hosszúra sikeredett lista következik 2016-ról, legyen az mozi, tévé, videojáték, könyv vagy képregény, azaz ahol történetekkel lehet találkozni.
Vigyázat, a szubjektív azt jelenti, hogy nekem ezek tetszettek, vitatkozni ízlésről nem érdemes.:)
Az egyes címek helyenként linkeket rejtenek, mert a fantasztikumhoz köthető alkotások jelentős részéről bővebben írtam az SFmag.hu-ra, ezek a linkek ezekhez az ismertetőkhöz vezetnek.
Nem tudom, ismeritek-e a Spacebar podcastot, már bőven száz adás felett járó, rendszeres sci-fi podcast-sorozat, ajánlom mindenkinek, aki szereti a sci-fit, mert rendszeresen foglalkoznak többek közt aktuális könyvekkel, filmekkel, sorozatokkal.
Hálás köszönet érte, és bevallom, az ilyenektől mindig zavarba jövök, nekem, mint az írónak mindig furcsa (és persze jó érzés is egyben) azt hallgatni, amikor valahol éppen egy korábbi regényemről beszélgetnek hosszasan.
A Spacebaros srácok nem is először foglalkoznak a regényeimmel, korábban volt már szó az Isten gépeiről, valamint Az időutazás napjáról is, ez pedig igazán megtisztelő.
Kicsit kalandosra sikerült azért a szervezés, mert még a keddi sajtóvetítésen terveztem elmenni, de aztán oda nem tudtam elmenni, mert közbejött valami, pénteken meg végül éppen odaértem a moziba, mert előtte az egyik macskát kellett gyorsan megmutatni állatorvosnak (végül, nem volt komoly baja), csak kapott pár injekciót, meg gyógyszert, én meg 20 óra előtt egy perccel odaértem a moziba.
Egy biztos: 1983 óta nem láttam ehhez fogható Star Wars mozit.
Ennyi idő kellett, hogy valaki (Gareth Edwards és az egész stábja) újra eltalálja azt, amikor nyolc-kilenc évesen a ráckevei moziban bámultam a Tantive IV-et üldöző csillagrombolót az Új remény nyitó jelenetében, a hothi csatát a Birodalomban, kicsit később pedig a II. Halálcsillag ostromát a Jediben.
Számomra a Zsivány Egyes révén az Új remény egy négy órás megafilmmé nőtt (vagy az eredeti trilógia tetralógiává vált). Ez a film többek közt azt is megmutatja, hogy mennyire gyengére sikerült sok tekintetben Az ébredő erő, ugyanis ilyen nagyszabásúnak, ehhez hasonló hangulatúnak kellett volna lennie a VII. résznek is. Mintha az lett volna az "egy Star Wars történet", ez pedig az, amit léptékeivel, monumentalitásával, komolyságával is a fősodorba számító történetnek szántak.
Bővebben az SFmag.hu-ra írtam egy lelkendező, de a hibákra is kitérő ismertetőt. A lényeg, hogy lehettek volna benne karakterek, az első fele lehetett volna összeszedettebb, de ennek ellenére is végre egy Star Wars film, ami az én személyes listámon lazán odafér a 4-5-6. rész mellé. És egy biztos, a Zsivány Egyes után egészen más szemmel fog mindenki az Új reményre tekinteni, új, mélyebb értelmet kap egy csomó jelenet, kibomlanak elejtett utalások, sorsok.
Ez most egy villámposzt akar lenni, mivel idén nagyon elhanyagoltam a blogot.
Szerencsére van rá mentségem: a héten szép csendben leadtam az új regényt, ami kicsit hosszabb lett, mint bármi, amit az utóbbi 10 évben írtam, viszont cserébe rengeteget dolgoztam rajta. (Az első draft már augusztusban készen volt, de a szöveg még így is több körös szerkesztés előtt áll.)
A tavalyi évet messze nem a legtermékenyebb időszakomként értékeltem, sok mindent próbálgattam, keresgéltem azt a témát, amivel tényleg foglalkozni szeretnék, mire végre idén minden a helyére került, és megszületett egy idegen civilizációs-kultúrakeveredéses-csillagközi felfedezős történet, amely egyúttal sok ponton reflektál a jelenlegi világpolitikai helyzetre, és valószínűleg részben a jelen állapotoknak, a morális, politikai és migrációs válságoknak köszönhető, hogy megírtam.
A regény munkacíme Xeno (ez még változhat), 2117-ben játszódik, és ez lesz az első mondata:
A Föld gyarmat lakossága
tizenötmilliárd fő: ebből hatmilliárd ember, kilencmilliárd földönkívüli, más
néven xeno.
Jövőre aztán már tényleg jóval aktívabban fogok blogolni, már csak az új regény témája kapcsán is több bejegyzés forog a fejemben a Fermi-paradoxontól kezdve a migrációs válságon át sok mindenig.
Ha pedig esetleg Az időutazás-napja duológiát szeretnétek valakinek ajándékba adni, vagy külön valamelyik kötetet, esetleg Az ember könyvét, az Agave kiadó webshopjában most 35%-os kedvezménnyel megtehetitek karácsonyi akció keretein belül december 18-ig! (Ugyanez az összes könyvükre igaz.)
Addig is Boldog Karácsonyt kívánok Nektek, és sok könyvet a fa alá!
A moly.hu
könyves közösségi oldal rendszeres sci-fi és fantasyolvasóiból álló
csoportja elhatározta, hogy összeállít egy-egy olyan listát, amelyet a tavalyi év legjobb sci-fi és fantasy regényeinek tartanak 2015-ből.
Arról, hogy milyen olvasói szempontok
szerint történt a válogatás, miként állt össze a lista, a 10-10 regény
részletes bemutatásával az alábbi linkeken olvashattok: (Sci-fi merítés, Fantasy merítés)
A sci-fi kategória esetén 15, a
fantasy esetén 10 fős zsűri válogatta és értékelte az egyes regényeket,
míg végül kialakult mindkét zsánerben a 10 regényből álló lista, és nagy megtiszteltetés, hogy Az időutazás tegnapja is része lehet egy ilyen illusztris társaságnak.
A 2015-ös science fiction lista:
– Margaret Atwood: Az özönvíz éve (Európa Könyvkiadó, fordította Varga Zsuzsanna és Horváth Viktor)
– John Brunner: Zanzibár (Metropolis Media, fordította F. Nagy Piroska)
– Jack Campbell: Rendíthetetlen (GABO Könyvkiadó, fordította Tamás Gábor)
– Cory Doctorow: Homeland (Metropolis Media, fordította Oszlánszky Zsolt)
– Dmitry Glukhovsky: Metró 2035 (Európa Könyvkiadó, fordította Goretity József)
– Brandon Hackett (Markovics Botond): Az időutazás tegnapja (Agave Könyvek)
– Emmi Itäranta: A teamesternő könyve (Metropolis Media, fordította Varjasi Csilla)
– Terry Pratchett – Stephen Baxter: A Hosszú Föld (Delta Vision Kiadó, fordította Sziklai István)
– Kim Stanley Robinson: Aurora (Agave Könyvek, fordította Farkas Veronika)
– Dan Simmons: Ílion (Agave Könyvek, fordította Huszár András)
A 2015-ös fantasy lista:
– Joe Abercrombie: Vérvörös vidék (Könyvmolyképző Kiadó, fordította Kamper Gergely)
– Jacek Dukaj: Más dalok (Typotex Kiadó, fordította Mihályi Zsuzsa)
– Dave Duncan: A Tűzföldek ura (Delta Vision Kiadó, fordította Zámori Máté)
– Hernád Péter: Hollóember (Delta Vision Kiadó)
– Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét (Typotex Kiadó, fordította Kőhalmy Nóra)
– Brian McClellan: Karmazsin hadjárat (Fumax Kiadó, fordította Rusznyák Csaba)
– Moskát Anita: Horgonyhely (GABO Könyvkiadó)
– Terry Pratchett: Éjjeli őrjárat (Delta Vision Kiadó, fordította Járdán Csaba)
– Andrzej Sapkowski: Tűzkeresztség (PlayON! Kiadó, fordította Kellermann Viktória)
– Helene Wecker: A gólem és a dzsinn (GABO Könyvkiadó, fordította Tamás Gábor)
A végső lista mellett közönségszavazás is kezdődött ez augusztus 31-én fog zárulni, ahol a moly.hu-ra regisztrált felhasználók is a szavazhatnak a kedvencekre!
Márciusban írtam, hogy igen jó ütemben haladok az új regénnyel. Most, hogy eltelt négy hónap, talán kíváncsiak vagytok, hogy mi a helyzet.
Nos, jelentem, már majdnem a végére értem.
Azaz, ha minden jól megy, augusztus első hetében elkészülök a nyers kézirattal, ami az utóbbi regényekhez képest valamivel terjedelmesebb lesz. A nyers kézirattal ezt követően nagyon sok munka lesz, mire a szöveg véglegesedik, úgyhogy legkorábban jövő év első felében lesz belőle nyomtatott regény.
Amint nemsokára az első verzió végére érek, majd mesélek bővebben a történetről, karakterekről, világról. Most viszont éppen nyakig benne vagyok a fináléban, ahol a főhősök egy idegen eredetű megastruktúra mélyén próbálnak életben maradni.
Az Isten gépei című, a technológiai fejlődésről szóló regényemet nyolc évvel ezelőtt írtam, mostanra közel 3000 példányban elfogyott, és idén kezd egyre több olyan hír szembejönni, amelyek mintha a regény lapjairól léptek volna le: legyen az a mesterséges intelligencia, amely a science fictonből és a kutatólaborokból kezd a közbeszéd részévé válni, de itt van a 3D nyomtatás (az Isten gépeiben lásd pl. a fekete doboz gyárakat), vagy éppen a szimulált valóság témája.
Nemrég Elon Musk Californiában, egy konferencián egy közönségből érkező kérdésre meglepő őszinteséggel és közvetlenséggel kifejtette a lehetőségét annak, hogy az is lehet, hogy valójában egy szimulált valóságban élünk:
Musk abból indult ki, hogy negyvenegynéhány éve a videojátékot a Pong jelentette,
amelyben egy pixelnyi pontot kellett két vonal-ütővel vezérelnünk, ma
pedig egyre élethűbb, háromdimenziós, fotorealisztikus, sőt,
lassan virtuális valóságos szimulációkat kapunk, és idővel minden bizonnyal elérjük azt is, hogy meg se
lehessen különböztetni a valóságtól. És mivel valószínűleg léteznek rajtunk kívül más civilizációk, és feltehetően van közöttük nem egy nálunk jóval fejlettebb is. Egy ilyen fejlett civilizáció pedig nagy valószínűséggel megpróbálja szimulálni a valóságot, és valószínűségszámítással kiszámítható, hogy emiatt nagyobb eséllyel
élünk szimulált valóságban, mint a fizikai valóságban. Sőt, annak az esélye, hogy mi a valóságban élünk, egy a milliárdhoz. Már akár csak egy tízezer évvel fejlettebb civilizáció is könnyedén
modellezhetne bennünket.
Elon Musk kijelentése elsőre talán egy milliárdos komolytalan fantazmagóriájának
hangzik, és csak legyintünk, hogy ez sem normális, de a fenti, néhány perces videóból kiderül, hogy ő csak mesélt valamiről, amelyről már szinte minden, hozzá hasonló, science fiction szerető és
jövő iránt érdeklődő ember beszélgetett élete során egy korsó sör vagy pohár bor mellett. (Musk csak annyiban különbözik egy sci-fi olvasótól, hogy hihetetlen ambíciója, szerencséje és tudása révén közben ő maga vált a jövő egyik legnagyobb formálójává.)
Aki olvasta az Isten gépeit, szerintem már tudja, miért érdekes ez. Ugyanis a regény pontosan erről szól. A Föld egy megmagyarázhatatlan jelenség, az Ugrás néven nevezett esemény következtében átkerül egy vörös törpecsillag köré, amely révén a bolygó egyik fele mindig az új nap felé néz, a másik pedig soha többé nem kap fényt. Ez az esemény hatalmas világkatasztrófát okoz, de ezzel együtt új lehetőségek nyílnak, mintha új sebességre kapcsolt volna a fejlődés, de ez nem a véletlen műve, és hamarosan kiderül, hogy a Föld nem több, mint egy a sok milliónyi Föld másolatból, amelyeket egy galaktikus szimulációt futtató civilizáció hozott létre, és
különböző extrém helyzetekbe helyezi ezeket annak érdekében, hogy
elérjék a technológiai szingularitást, amelyről itt írtam egy rövid fejtegetést.
Pedig szinte biztos vagyok benne, hogy Elon Musk nem olvasta az Isten gépeit.:)
Lassan véget ér a Könyvhét, szokás szerint nagyon sűrű, idén esővel is áztatott, rengeteg könyvvel, programmal és barátokkal dúsított (de uránnal nem!), ingergazdag esemény volt, egyedül azt sajnáltam, hogy néhány, ritkán látott ismerőssel csak kutyafuttában sikerült beszélni pár szót.
Ráadásként, tegnap a Vörösmarty téren az Ekultura.hutól Galgóczi Tamás spontán lefotózta a pólómat, ha már egyedi minta: egyik kedvenc regényemet, Frank Herbert Dűnéjét idézi.
Éppen
Elon Musk techmilliárdosról (Paypal, SpaceX, Tesla, SolarCity,
Hyperloop) szóló életrajzi könyvet olvasom. Hamarosan bővebben fogok írni róla, mert
finoman fogalmazva is a legérdekesebb és legfanatikusabb jövőformáló a
világon, aki a Szilícium-völgyben, startup ötletekből kockázati
befektetők által lett nagyon fiatalon milliomos, majd vált maga is
kockázati befektetővé, hogy megvalósítsa eszementnek tűnő álmait az
űrutazástól kezdve az energiaforradalomig.
Íme egy
jellemző idézet a könyvből, hogy miként is gondolkodik Musk, mert élete
során számtalanszor nézték őrültnek, bolondnak, pláne szociopatának, de
kompromisszumképtelensége és megállíthatatlan lendülete a bukások ellenére is végül szinte mindig őt
igazolta:
"[Elon]
nyíltan beszélt arról, mi okoz neki álmatlan éjszakákat. Attól retteg,
hogy Larry Page, a Google társalapítója és vezérigazgatója talán már el
is kezdte építeni a mesterséges intelligencián alapuló robothadsereget,
amely elpusztíthatja az emberiséget. „Halálra aggódom magam emiatt” –
bizonygatta Musk. Az sem nyugtatta meg, hogy Page-dzsel közeli barátok, a
férfit pedig alapvetően jóindulatú, a legkevésbé sem ördögi figurának
tartja. Sőt, bizonyos értelemben éppen ez aggasztotta. Jóhiszeműségéből
adódóan Page azt feltételezte, hogy a gépek örökre engedelmeskedni
fognak nekünk. Én nem vagyok ennyire optimista – vallotta be Musk. –
Véletlenül is létrehozhat valami gonoszat.”
Az időutazás napja már valószínűleg nem lesz kapható, mert szinte teljesen elfogyott mindenhol, már csak időnként bukkan fel egy-egy bolt mélyén, szóval az utánnyomásig nem nagyon lehet már kapni, azonban a folytatás, Az időutazás tegnapja és Az ember könyve biztosan lesz, ha valaki még nem olvasta, vagy most szeretné beszerezni.
Lehet majd kérdezni az új regényről is, jelenleg az első draft 3/4-énél tartok, úgyhogy jövő tavasszal remélhetőleg meg tud jelenni, persze addig még rengeteg munka van vele részemről is, és lesz a kiadó és a szerkesztő részéről is.
A japán Hakodate-ban lévő Future University kutatói nemrég bejelentették, hogy egy részben mesterséges intelligencia, részben a kutatócsapat által írt novella továbbjutott a Hoshi Shinichi irodalmi díj idei pályázati kiírásának első fordulóján, az írás címe pedig "A nap, amikor egy számítógép írt egy novellát".
Ugyan az alkotás a díjat nem nyerte meg, de ettől még jelzi, hogy a mesterséges intelligencia nagyon gyorsan versenyre kelhet az emberi kreativitással.
A csapat elsőként megadta a főszereplő nemét, a cselekményvázlatot, néhány kulcskifejezést, ebből született az írás, amely egy MI-ről szól, aki felhagy az emberek iránti kötelességei teljesítésével, miután felismeri önmaga írói tehetségét.
Természetesen valójában nem olyan MI-ről beszélünk, amelyre mindenki gondolna, nincs saját tudata, sem intelligenciája, de így valószínűleg egyszerűbb volt elmagyarázni, hogy egy szoftveralgoritmus kreálta a novellát, nem pedig ember.
Ez egy folyamat kezdete (és nem csak irodalmi szöveg esetében, hiszen zenében*, valamint festészet kapcsán ugyanilyen kísérletezések, fejlesztések folynak, és jóval előrébb is tartanak), a vége pedig szerintem valahol ott lesz, amelyről Az utolsó író című novellám is szól. A legtöbben valószínűleg már olvastátok vagy a 266-os Galaktikában - szerk: vagy pedig az Isten gépei és más történetek mesterséges intelligenciák kötetemben.)
Az utolsó író egy iróniával teli fikciónak indult, de már 2012-ben is volt technológiai alapja, hiszen az ötletet is a fentiekhez hasonló kutatások ihlették, viszont ahogy telnek az évek, egyre félelmetesebb lesz, mennyire nyílegyenesen robogunk ebbe az irányba.
A novella az "utolsó" íróról szól, aki egy olyan világban él, ahol az írószoftverek másodpercenként gyártanak egy-egy új regényt, amelyekért az olvasók rajongtak, így a humánírókra többé nincs szükség.
"Amikor az első írószoftver hatvan évvel ezelőtt működésbe lépett, egyes
becslések szerint ötszázmillió, ember által írt könyv létezett a
világon. A szoftverregények száma tíz évvel később elérte ezt a számot,
azóta pedig tízszeresére nőtt. Az írószoftverek másodpercenként
gyártottak egy új regényt, amik az átlagolvasó számára semmiben sem
különböztek egy átlagos humánregénytől.
Az írószoftverek nevei „H”-val kezdődtek. A Hemingway01 volt az első, ő a
projektvezető kedvenc írója után kapta a nevét, és a programozók ezt
követően a legtöbb írószoftvert egy „H” betűs íróról nevezték el. Így
aztán a „H” betű lett az irodalom gyilkosa."
Johannes, az egykor híres sztáríró megpróbál versenyre kelni az írószoftverekkel, és ebben egy intelligens, beszélő macska lesz a társa és a múzsája.
"A szoftverek ugyanis nem írnak. Algoritmusaik segítségével feldolgozzák a
valaha írt összes regényt, elemzik azok stílusát, a karakteralkotást, a
fordulatokat, a ritmust. Matematikai modelleket készítenek,
korrelációszámításokat végeznek és statisztikákat generálnak az olvasói
véleményekről, kritikákról, közben figyelik a világ változásait,
naprakészen követik a legújabb trendeket, és mindezekből pillanatok
alatt állítanak elő egy látszólag friss alkotást. Új történetet azonban nem tudtak kitalálni. Sokan azt mondják, nem is
kell, hiszen minden történetet megírtak már, és az irodalom évszázadok
óta önmagát ismétli, ezeréves témákat modernizál és igazít az adott
korhoz, Johannes azonban sosem hitt ebben, mindig azt mondogatta, hogy
léteznie kell olyan történeteknek, amiket még senki nem mesélt el."
Szerencsére, amíg ez megtörténik, én még pár regényt azért biztosan megírok, de jó kérdés, hogy száz év múlva mi lesz az akkori írókkal. Na és az olvasókkal. Persze, az olvasók akár még jól is járhatnak, mert lehet, hogy egy MI sokkal jobb regényt ír, mint egy ember.:)
Szerintetek jobb írók lesznek-e az MI-k, mint az emberek?
(* Az Isten gépeiben az egyik MI titokban letarolja a zenei piacot újfajta zenéivel, amelyért hatalmas tömeg rajong, akik azt hiszik, hogy egy emberi zenekar számait hallgatják.)
Január óta nem írtam új blogbejegyzést, azt hiszem, bőven itt az ideje egy kis életjelnek egy helyzetjelentés formájában.
A csend oka roppant egyszerű, igyekszem minden energiát és időt az írásra fordítani, és szerencsére ezúttal elég hatékony vagyok, mert közben meghaladtam az új regény felét. Ez kb. 400 ezer karakter, valamivel több, mint 50 ezer szó. Összehasonlításként az előző négy regényem kb. a 480-550 ezer karakteres sávban mozgott. Mint látjátok, ez most hosszabb lesz, leginkább a világ komplexitása miatt.
A regény alapja, lényege valahol mélyen a világpolitikával és migrációs hullámmal kapcsolatos gondolataimból táplálkozik, ennek ellenére semmilyen formában nincs köze a jelenünkhöz.
A történet 2117-ben kezdődik, a Fermi-paradoxon bukása után néhány évtizeddel, egy identitását vesztett jövőben, és lesznek benne idegen civilizációk, remélhetőleg kellően egyediek és szokatlanok, a főszereplő pedig egy idegentudományokkal foglalkozó kutatónő lesz.
Rengeteg munka van még a szöveggel (a meglévővel is, hát még a regény második felével), de szerintem a jövő év első hónapjaiban reális lehet a megjelenés, ha az Agave is úgy akarja.
Idővel majd bővebb infók is jönnek, például a regény címe is.:) A lényeg, hogy készül.
Igyekszem a fantasztikum minél szélesebb palettáját figyelemmel kísérni, és a 2015. ebből a szempontból is egy nagyon jó év volt. Úgyhogy most egy hosszú, fantasztikus történetekkel teli, szubjektív lista következik 2015-ről. (Néhányukról írtam ismertetőt az SFmag.hu-ra, ezek a címekre kattintva olvashatóak.)
Az Íliont még 2004-ben olvastam angolul, de végre megjelent magyarul is, és újraolvasva ugyanúgy hatalmas élményt jelentett.
A Trójai mondakör és science fiction egy könyvben? Egy 21. századi történelemprofesszor az istenek megbízásából dokumentálja az akhájok és a trójaiak csatáit, majd pimasz módon belepiszkál az eseményekbe: kvantumteleportál, a Marson található Olümposz-hegyen élő istenek után kémkedik, és nem mellesleg lefekszik Szép Helénével. És ez még semmi! Persze Dan Simmons Ílionja ennél jóval több, komolyabb és mélyebb, tele ínyenceknek való irodalmi utalásokkal Shakespeare-től Proustig, amelyekről egyébként roppant szimpatikus, érző robotok társalognak műértő lelkesedéssel.
2. Michel Houllebecq: Behódolás (Magvető)
Jövőben játszódó szépirodalmi regény, egy társadalmi sci-fi Franciaországról a 2020-as évekből, ahol egyre nagyobb a muszlim lakosság aránya, és a választásokon a jobb és a bal oldal egymással szembeni gyűlölködését kihasználva egy középre helyezkedő, mérsékelt muszlim párt győzedelmeskedik. Nagyon finoman és elegánsan, mégis nyomasztó hangulattal ábrázol, és ráadásul félelmetesen aktuális is.
3. Jack Campbell: Rendíthetetlen
Ez a regény bizony meglepett. Egyszerű, funkcionális, katonai sci-fi, ami az első pillanattól kezdve működik, és izgalmas. Jack Geary, a Szövetség egy évszázaddal korábban hősi halált halt és kultikus hőssé emelkedett kapitánya mégsem halt meg, és kényszerűségből a nyakába szakad a vereség küszöbére került, tőrbe csalt szövetségi flotta vezetése. Száz év sok idő, és az azóta is tartó háborúban a tudás és szakértelem megkopott, és Gearynek a flotta moráljának helyreállítása mellett saját hőskultuszával is meg kell küzdenie.
Okos, hiteles, izgalmas, és egy hosszú sorozat első kötete. Érdemes belekezdeni.
KÉPREGÉNYEK:
Idén a képregények adták a legtöbbet a fantasztikus zsánerek közül, három olyan történettel is találkoztam, amely kiérdemelte az igen szűkmarkúan osztogatott "kedvenc" kategóriát, de ezen kívül is akadt még két nagyon izgalmas és érdekes, friss sorozat.
Az első helyen rögtön egy holtverseny: 1. Lazarus (Image)
A Lazarus világképe végletekig precíz és húsba vágó, amely ráadásul a ma divatos disztópiákkal szemben egy valóban borzongatóan valósághű jövőbeli világot tár elénk az élelmezési és vízproblémákkal küzdő, globális felmelegedéssel sújtott, saját mocskában rekedt Földről, ahol tizenhat, nagyon gazdag család kezében lévő gigakonszern birtokolja a világ termőföldjeit, fél kontinensnyi területeket felügyelve. És ők rendelkeznek az emberek felett is.
Az utóbbi évek legjobb képregénye, sőt, egyben az utóbbi évek egyik legjobb sci-fi története is!
1. Locke and Key (IDW)
Joe Hill nevét talán már hallottátok, Stephen King fia, aki alanyi jogon vált néhány év alatt apa segítsége nélkül, legutóbbi regénye, a 900 oldalas NOS4A2-t idén mindenképpen elolvasom. A Locke and Key egy 1000 oldalas fantasy képregény, amely egy család történetét meséli el azt követően, hogy az apát meggyilkolják. A tragédia elől az anya három gyermekével, Bode-val, Kinsey-vel és a legnagyobb Tylerrel a család régi, 200 éves házába menekül, ahol a családfő, Rendell a gyerekkorát töltötte. Aztán előkerülnek a kulcsok.
A kulcsok, amelyek mágikus hatalommal bírnak, és amelyekre bűnözők és nem evilági entitások is vadásznak. Félelmetesen összetett és ugyanakkor nagyon emberi történet, az a mű, ami képes megszerettetni bárkivel a képregényt. És egyre gyakrabban jut eszembe, hogy újra kellene olvasni, pedig alig egy éve olvastam.
Ez a képregénysorozat már fut egy ideje, de ahányszor szembejött a gépfegyveres Einstein képe belőle, legyintettem, hogy mi ez a marhaság. Nos, szerencsére végül mégis a kezembe került az első kötet, és onnan nem volt megállás, mind az öt eddigi kötet a polcomon pihen, és szintén nagyon várom a hatodikat. Az SFmagos ismertetőben már mindent leírtam erről a félelmetesen jó agymenésről: mert hát a Manhattan-terv valójában nem úgy történt,
mint a törtémelemkönyvekből ismerjük, az atombomba csak egy mellékes
fedősztori volt, Robert Oppenheimer, Albert Einstein, Richard Feynman és
a többiek gyakorlatilag minden mással kísérletezgetnek, dimenzió- és
térkapukat nyitnak, feltöltik a halott Roosevelt elnök tudatát egy
számítógépbe és egyfajta MI-t csinálnak belőle, emellett idegen
civilizációkkal tárgyalgatnak. Mindezt a tudomány égisze alatt.
Szemtelen és abszurd az egész, a legendás fizikusok ilyesfajta heroizálása pedig elképesztően jól működik. Nem gondoltam volna.
Nagyon tetszett még ezeken túl a Manifest Destiny című futó sorozat, ami egy Vernét idéző utazós történet némi horrorral, idegen teremtményekkel fűszerezve. Az Invisible Republic pedig egy tavalyi újonc sorozat, ami nagyon okos, távoli jövős politikai fictionnek ígérkezik.
FANTASZTIKUS FILMEK:
1. Mad Max: A harag útja
Lehet azt mondani, hogy nincs története, lehet azt mondani, hogy nincsenek benne párbeszédek, de hogy odabasz, az egyértelmű. Ráadásul az első öt perc alatt apró villanásokkal olyan világépítést művel, amilyet nagyon ritkán látni. Párbeszédek helyett Charlize Theron egyetlen szomorú pillantásában több mélység csillant meg a világból, mint más filmben egy óra alatt, a doof wagon elején őrjöngő gitárossal hergelt Immortan Joe féle üldözőcsapathoz hasonlót pedig még sosem láttam.
2. Mission Impossible 5. Titkos Nemzet
A legjobb James Bond film az elmúlt 10 évből.:) És az MI-sorozat legjobbja, tökéletesen adagolt történettel, motivált karakterekkel, és a történetet kiszolgáló, ügyes akciójelenetekkel. Na, ilyen egy jó kémfilm. Érdekesség, hogy az alaptörténet szinte teljesen ugyanaz, mint a James Bond: Spectre esetében - itt is van egy titkos szervezet, főgonosz, feloszlatott ügynökség, renegát akciózás, csakhogy minden egyes elemében sokkal okosabb és jobb, mint a Spectre.
Rengeteg dühítő és fájdalmas ostobasággal van tele az új Star Wars, nem tudom, hogy megérdemli-e, hogy erre a helyre rakjam (nagyon nem), de a hangulat, valamint Rey karakteréért, plusz mert ezen nőttem fel, mégis ide teszem. A VIII. epizódra hatalmas feladat hárul, többek közt egy sor, a VII-ben felvázolt, de egyelőre zavaros konfliktust kell a helyére tennie, de ez egy újabb remény lesz.
És meg is állnék megint háromnál, mert "megnézem, és fél óra múlva elfelejtem" kategóriájú filmeket nem szeretnék listázni, hiába tetszettek. (Magyarázatként az Ex Machina nálam közepes kategória, maga a film jól volt összerakva, de a témája és annak bemutatása maga a sci-fi közhely. Nekem, mint keményvonalas sci-fi olvasónak szinte semmit nem adott a nagyszerű színészi játékokon túl, ennél azért több frissességre és ötletre lett volna szükség. A Marsi pedig jó és szórakoztató volt, de itt meg is állt, ráadásul a végén időhiány miatt elbagatellizálták Watney 3200km-es utazását az Ares 3-ig, ami a könyv legparább és ijesztőbb része volt.)
NEM FANTASZTIKUS FILMEK:
Főleg az év elejei Oscar-szezonos filmek találtak meg idén, és noha ez itt a kakukktojás, hiszen nincs bennük fantasztikum, ettől még nem fogom kihagyni őket.
1. Whiplash
Még nagyon az év elején láttam, így főleg benyomások maradtak meg belőle: katartikus film a határok feszegetéséről és a fanatizmusról, sosem gondoltam volna, hogy egy dobolásról szóló "sportfilm" ennyire közel tud kerülni hozzám.
2. Sicario
A legvalóságosabb film, amit láttam, jó volt kijönni utána a moziból, és szembesülni vele, hogy azért nem ennyire nyomasztó és szar a világ.Emily Blunt, Benicio del Torro és Josh Brolin egy moziban. De komolyan, nézzétek meg!
3. Kódjátszma
Dupla katarzis, Cumberbatch és Enigma.
4. Ifjúság
Depresszív és keserédesen vidám elmélkedés az elmúló fiatalságról. Kötelező megnéznie mindenkinek.
VIDEÓJÁTÉKOK:
1. The Witcher 3: Hearts of Stone (CD Projekt Red)
2. The Witcher 3: Wild Hunt (CD Projekt Red)
Ez itt talán némi magyarázatra szorul. A Witcher 3 magasan az év játéka nálam, de azt nem gondoltam volna, hogy a Hearts of Stone című első kiegészítője egy olyan, teljes játéknyi (15-20 órás) fordulatos történettel áll elő, amelyben fantasztikus karakterek sorakoznak fel, miközben megküzdünk egy óriásbékaszörnnyel, paktumot kötünk egy tükörvarázslóval, megidézünk egy halottat, akivel részt veszünk egy esküvőn - ez a játék csúcsa, nagyon emberi és hihetetlenül vicces -, részt veszünk egy rablásban, konkrétan ahol egy házat (!) kell elrabolnunk, sőt, még egy impresszionista festmény belsejében is meg kell küzdenünk a múlttal.
Egy PS3-as exkluzív játék, amelyből 2014-ben gyorsan elkészült a PS4 remastered kiadás is. Tudtam, hogy az elsők között lesz, amit pótolni fogok. Mondhatnánk azt rá, hogy posztapokaliptikus zombiszerű történet, de olyan, ami után bármely más feldolgozás szégyenkezve elkulloghat a sarokba. És itt nem arra a vizualitásra gondolok, ahogy a pusztulást ábrázolták, a kihalt városokat benőtt gazra, a szétrohadt lakásokra, vagy arra a nyomasztó érzésre, hogy mindig meg kell gondolni, hogy a kb. 4 töltényedből el akarsz-e használni egyet, sem arra, hogy miféle eszközöket kreálhatunk a romos lakások mélyén talált szemétből.
Azonban nem tudok még egy olyan játékot mondani, amelynek szereplői ennyire
emberiek és ennyire közel tudtak volna kerülni hozzám, ahol ilyen
fantasztikusan ábrázolták volna két ember kapcsolatának változását,
elmélyülését. Igazság szerint nagyon kevés film és könyv is képes csak
erre. És ez az, ami magasan kiemeli a The Last of Ust a
videójátékok közül, ugyanis a történetnek lelke van, hihetetlenül erős
érzéseket és morális dilemmákat tol a játékos arcába Ellie és Joel
kettősén keresztül egészen a végéig, ami pedig egy hatalmas, de az első
pillanattól következetesen előkészített gyomros. Olyan befejezés,
amelyre évek múltán is emlékezni fogok.
És újabb holtverseny következik:
3. Bloodborne (From Software)
Szintén PS4 exkluzív. Elmebeteg, frusztráló, minden ízében nyugtalanítóan egyedi, a nehézsége, mechanikája pedig a régi szép időket idézi.
Yharnam, elképesztően szépen és részletesen kidolgozott, gótikus városában elszabadult a káosz, az éjszakában kóborló szörnyek, elborult elméjű emberek közt vadászok járják a kovácsoltvas kerítésekkel övezett macskaköves utcákat, a katedrálisok és kápolnák mélyét, a környező erdőségeket, elhagyatott városrészeket, és Lovecraft és Miéville elméiből elszabadult szörnyekkel harcolva próbálják megmenteni Yharnam városát az éjszaka tébolyától.
3. Life is strange (Dontnod)
Max Caulfield, fotózás, iskolai évek, időmanipuláció és döntések, döntések, de milyen kegyetlen döntések. Aki még nem ismeri a Dontnod epizodikus kalandjátékát, azonnal próbálja ki. Nem kell hozzá semmi extra számítógép, csak egy-két csomag papírzsebkendő.
5. Uncharted collection (Naughty Dog)
Szinten PS-exkluzív. 1997 óta szeretem a Tomb Raidert, és nagyon tetszett a 2013-as reboot, ahol Lara végre hús-vér fiatal nővé változott az eddigi, dekoltált, lövöldöző robotlányból, lett személyisége, múltja, érzései.
Aztán ősszel kezembe került az Uncharted trilógia felújított változata, és rájöttem, hogy az új Tomb Raider mennyi mindent lopott az Unchartedtől, ami persze sokat nyúlt Indiana Jonestól kezdve az összes kalandtörténetből, viszont a Naughty Dog történetvezetésben nagyon profi, közben megismerjük Nathan Drake-et és a hozzá közel álló embereket, de emellett elképesztő akciójeleneteken verekedjük át magunkat. De komolyan, a látványos akciófilmek többsége elszégyellheti magát az Uncharted legtöbb, félelmetesen megkoreografált és emlékezetes jelenete mellett. Idén tavasszal pedig érkezik a befejező, 4. rész, amelynek ezen gameplay részlete nagyban hozzájárult, hogy PS4-re váltsunk. (Konkrétan akárhányszor meg tudom nézni.)
Meg kell még említenem a Journeyt (szintén PS-exkluzív), ami egy 4-5 órás indie játék, lenyűgöző hangulattal és csodálatos látványvilággal, egyetlen szó nélkül mesél el egy nagyon erős érzelmi utazást, a végén katartikus megvilágosodással.
És nagyon remélem, 2016. is hasonlóan gazdag terméssel ismertet meg.:)
