Zsoldos Péter-díjat nyert az Eldobható testek

Az Eldobható testek nyerte a 2021 évi Zsoldos Péter irodalmi díjat a szakmai zsűri döntése alapján!

Plusz a Ti szavazataitoknak köszönhetően egyben a Közönségdíj győztese is lett, és ezt nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg Nektek.

A 2009-es Isten gépei és a 2018-as Xeno Zsoldos-díja után így ez a harmadik regényem, ami megkapta a díjat, és mondhatni zsinórban egymás után, mivel 2010 és 2017 közötti regényeimet nem neveztem.

Április 20-a Zsoldos Péter születésnapja, és egyben az újjászervezett Zsoldos Péter-díj eredményhirdetésének a napja is. Idén különleges alkalomként 2020 és 2021 év legjobb regénye, novellája és fordítása is díjazásra került, és mindkét előválogatott shortlisten csupa izgalmas címet találtok.

A győztesek:

2020 legjobb regénye: Moskát Anita: Irha és bőr.

2020 legjobb novellája: Sepsi László: Rossz beszéd (A 2019 magyar science fiction és fantasy novellái kötetben)

2020 legjobb fantasztikus regény fordítója: G. Bogár Edit ford. - Johanna Sinisalo: A Nap Magja

2020 közönségdíjas regénye: Szélesi Sándor: Az ellopott troll

-

2021 regény kategória győztese: Eldobható testek:)

2021 legjobb novellája: Veres Attila: A világ helyreállítása (A 2020 magyar science fiction és fantasy novellái kötetben)

2021 legjobb fantasztikus regény fordítója: Molnár Berta Eleonóra ford. – Susanna Clarke: Piranesi

2021 közönségdíjas regénye: Eldobható testek:)

Gratulálok ezúton is mindenkinek! 

***

MARKOVICS BOTOND science fiction író - BRANDON HACKETT írói néven - az Agave kiadó szerzője, közgazdász, az SFmag.hu alapítója. Legutóbbi regényei: Eldobható testek, Isten gépei és más történetek mesterséges intelligenciákról, Xeno, Az időutazás napja.

Ha új vagy itt, és érdekelnek a sci-fi regényeim, akkor olvasd el a Melyik Hackett-regényt olvassam posztot, hátha nyújt némi segítséget.

Ha van kedved, kövess a Facebookon és az Instagramon!

Sosem hal már meg - új novellám a Prae spekulatív fikciós számában

Megjelent a Prae magazin legújabb száma (2020/4), amely a spekulatív fikcióval foglalkozik (sci-fi, fantasy, weird, horror), és helyet kapott benne egy science fiction novellám, Sosem hal már meg címmel.

UPDATE, 2021.07.01. Már online is elolvasható a Prae.hu-n: https://www.prae.hu/article/12160-sosem-hal-mar-meg

A novella a tavaly, a 24.hu-n megjelent Brandon Hackett egypercesek első sztorijának, a Mikor hal már meg címűnek nagyjából négyszer olyan hosszú, kibővítése, folytatása. (A történet elejét itt olvashatod el online.) A történet egy 100 év felett járó, idős, megtört, kiürült családi kapcsolatokkal rendelkező, magányos ember története, aki aztán esélyt kap/szerez arra, hogy újra igazán élhessen.

Az eredeti egypercest már a kezdettől tovább akartam vinni, de ebbe a rövid tematikába nem fért több az elejénél. Viszont aztán év végén így megadatott a lehetőség, hogy teljessé váljon, és egy nagyobb, több évszázados keretbe helyezhessem a főszereplő az élettel való kapcsolatát.

És egyelőre nem tudom, idén fog-e még más megjelenni tőlem, az új regényen már javában dolgozom, de az jövőre esedékes, viszont azért reménykedem, hogy legalább egy novellát még lesz energiám és kedvem megírni az év második felében. Első mindenesetre a regény.:)

A Prae spekulatív fikciós számát pedig mindenkinek ajánlom, tele van izgalmas sci-fi és fantasy novellákkal, plusz izgalmas esszékkel pl. a Dűnétől Ursula K. Le Guinig és Nemes István Káosz ciklusáig, szóval, egy nagyon sokszínű, vaskos válogatáskötet a spekulatív fikcióról bárki számára.

Kapható az Írók boltjában, hamarosan az újságárusoknál, és postaköltség nélkül (!) megrendelhető a Prae kiadótól is.

Nők a világűrben

A For All Mankind című sorozat (itt írtam róla hosszabban) alternatív valóságában 1969-ben a szovjetek szálltak először a Holdra, emiatt tovább dübörgött a szovjet-amerikai űrverseny, ez pedig az USA kormányát olyan dolgokra is rákényszerítette, amit valójában annyira nem akartak: ilyen többek közt női asztronauták világűrbe küldése a 70-es években.

A valóságban azonban semmi ilyesmi nem történt. Sőt, az emberes űrutazások első 22 évében mindössze három nő járt az űrben: két szovjet és egy amerikai űrhajósnő (utóbbi ráadásul csak 1983-ban.)

Nézzük, hogyan is történt ez hajdanán. Tanulságos történet mindegyik.

Ajánló: For All Mankind, avagy Houston, szovjetek a Holdon!

A For All Mankind sorozat első évadát alig egy hete pótoltam, és bevallom, azóta rendkívül elfogult vagyok: ez valami csoda volt, és egyben a legjobb science fiction, amit mozgóképen láttam. Azt nem garantálom, hogy mindenkinek szintén ennyire tetszeni fog, mert sokfélék vagyunk, sokféle érdeklődéssel, de alább elmesélem, én miért tartom zseniálisnak.

Háromféle típusú sorozattípus szokott nálam betalálni.

Értelemszerűen a jó science fiction (amiből kevés van sajnos, de pl. a The Expanse, amiről nemrég írtam, vagy a Battlestar Galactica pl. ilyen - utóbbi pedig mindjárt mélyebb értelmet nyer). Emellett nagyon szeretem a karakterközpontú drámasorozatokat, ebből viszont egészen sok, kiváló cím létezik. Ezeken belül külön kiemelném az egy adott korra, hangulatra fókuszáló sorozatokat, amelyek több évet, évtizedet mutatnak be, mint mondjuk a Mad Men reklámügynöksége az 50-es, 60-as évekből, a Halt and Catch Fire, ami a 70-es-től a 90-es évekig az informatika hőskorával foglalkozik, az Elit Alakulat a második világháborúról, a Mrs. America, amely a 70-es évek női egyenjogúsági mozgalmáról szól, és ilyen a Csernobil minisorozat is. Ráadásként pedig imádom az űrutazások hőskorát feldolgozó filmeket, mint a The First Man vagy az Apollo 13, illetve az űrfelfedezős sci-fi filmeket, mint A marsi, az Interstellar. Ezek bármelyike olyan téma, ami ha igényesen van megcsinálva, jó karakterekkel és történettel, nagy eséllyel tetszeni fog.

Na, és itt van a For All Mankind, ami mindez egyszerre.

1969-ben járunk, éppen az első Holdra szállást közvetítik, csakhogy nem Neil Armstrong, hanem egy orosz asztronauta lép először a felszínre, megelőzve az amerikaiakat egy hónappal. És innen átlépünk az alternatív történelmi valóságba, mert ezzel nemhogy véget ér az amerikai-szovjet űrverseny, mint a valóságban, hanem most kezdődik csak igazán.

Az első évad 2019 végén indult a Holdra szállás 50. évfordulójának évében, az Apple tv+ streaming egyik nyitócímeként. Az Apple tv+ egyelőre még gyerekcipőben jár, emiatt szerintem ez a gyöngyszem érdemtelenül kevés figyelmet kapott (viszont ne feledjük, az Apple hozza el idén az Alapítvány-sorozatot is.)

A For All Mankind atyja az a Ronald D. Moore, aki benne volt a Star Trek: TNG-ben és a DS9-ban, és aki megalkotta az újkori Battlestar Galacticát. (Múlt héten írtam a The Expanse-ról, ami szintén nagyon tetszett, de ez a sorozat míg sok tekintetben hasonló élményt nyújtott, ugyanakkor egy csomó olyat is, amire nem is számítottam. És egyébként a The Expanse showrunnere, Naren Shankar íróként, producerként és rendezőként is benne van ebben a projektben is).

Ajánló: The Expanse, avagy ez már sci-fi, beratna

Rögtön az elején szórok némi hamut a fejemre, ugyanis a The Expanse-al nem indult jól a kapcsolatom, de belátom, hogy tévedtem. A regények közül ugyan továbbra is csak az első kettőig jutottam, az első közepesen tetszett, a második már jobban, pedig ezeket a nagyszabású, modern űroperákat nagyon szeretem.

És az én esetemben talán pont ez volt a gond, mert ott van pl. Alastair Reynolds elborult Jelenések tere-ciklusa (magyarul csak egy könyv jelent meg a sorozatból), Peter F. Hamilton Nemzetközösség sagája vagy Dan Simmons Hyperion-ciklusa, Iain Banks Kultúra-ciklusa, és ezekhez képest a James S. A. Corey regények nem jöttek be annyira. (Ha nem ismeritek a fenti sci-fi könyveket, érdemes egy próbát tenni velük is, főleg, ha szeretitek a The Expanse-t (Térséget), és biztos vagyok benne, hogy egy Pandóra csillaga, egy Hyperion vagy egy Jelenések tere sorozattól is mindenkinek tátva maradna a szája - ha ésszerű költségvetésből meg tudná bárki valósítani ezeket.)

A The Expanse sorozat viszont más. Már az első évadon látszott, hogy nagyon okosan nyúlnak az alapanyaghoz, a változtatások, pl. a csak a második regényben feltűnő Chrisjen Avasarala már az elejétől szerepeltetése nagyon jó ötlet, de egy sor változtatás, apró részletek tucatjai jelezték, hogy mennyire igényes az adaptáció. Azonban az első évad az első regény, a Levitán ébredésének mindössze 2/3-áig jutott, érezhetően (szerintem költségvetési okokból) nyújtani próbálták a cselekményt, emiatt a tempó nagyon döcögött. Aztán a második évad közepén abba is hagytam a sorozat követését, főleg a protomolekulás, szuperszörnyes, zombis szál miatt, amely irány már a regényekben sem tetszett.

Ezek miatt szerintem sok nézőt is vesztett a sorozat, és már nem tudott olyan átütő sikert elérni, mint mondjuk a Trónok harca. A SyFy a harmadik után nem is akart több évadot finanszírozni, de szerencsére aztán átvette az igényes tartalmakra vadászó Amazon Prime (állítólag személyesen Jeff Bezos állt a projekt mögé, aki kiskorától nagy sci-fi fan), és éppen most ért véget az ötödik évad, jövőre pedig érkezik a hatodik, ami most már tényleg az utolsó lesz (azaz nem fogják az összes könyvet megfilmesíteni, csak az első hatot.)

Na most, néhány hete valamiért bekattant, hogy folytatni kellene.

Üdv, 2021!

És rohadj meg, 2020 - akartam még írni a címben, de bármilyen jól hangzott volna, nem érezném igaznak, mert akadt ugyan egy csomó nem annyira kellemes dolog, kezdve azzal, hogy kiesett az életemből a szociális interakciók jelentős hányada, viszont eközben ért egy csomó pozitív élmény is, amelyekre szívesen emlékszem vissza.

2020 eleje még az Eldobható testekkel telt, javítások, újabb javítások, szerkesztés, véglegesítés, korrektúra átnézés, ráadásul feszített határidőkkel, mert a kiadói tervek is meglehetősen feszítettek voltak. Aztán megjött a covid, és minden összekuszálódott.

A munkahelyen eközben nyakamba zúdult életem legdurvább stresszidőszaka: a vírushelyzet kezdetén cégszinten lecsöppentünk a kézfertőtlenítő-üzlet közepébe, és amit ez magával hozott, az nagyon nem volt kellemes.

Nem szeretem a stresszt. Eleve meglehetősen nyugodt természetem van, és az évek folyamán profin kifejlesztettem azt a létezési módot, amiben megmaradok ebben a kedélyes, szórakoztató állapotban. Ez alól a regény megjelenések utáni egy-két hónap a kivétel, ami mindig egy nagyon nyugtalanító időszak, mert hiszen ott van az új regény, ti olvassátok, én meg feszengek, hogy tetszik-e, mi van, ha nem lett elég jó, ha nem jön át, amit el akartam mondani. Tavaly, az Eldobható testek kapcsán erre tudatosan készültem, és ősszel egészen sokat tanultam magamról, sőt, úgy tűnik, jobban is kezelem már ezeket a kezdeti heteket. Talán. A tavaszi munkastressz viszont más volt. Azt nem én generáltam, az ott volt minden nap, minden órában, vég nélkül ömlött rám követhetetlen mennyiségben, és azt éreztem, hogy bármennyire is gyorsan dolgozom, az sem elég, telefon, meeting, email, egy kipipálva, de jön közben három új. Előfordult, hogy lenémítottam a telefonomat, és 10 percet csak ültem, és relaxáltam, amíg le nem nyugodtam.

Szerencsére végül megtaláltam a megfelelő túlélési stratégiát: este és hétvégenként a zombiállapotban fekvés és a plafonbámulás helyett írtam és futottam.

2020: Mit olvastam, mit néztem, mivel játszottam, avagy Best of listák

Érdekes visszanézni, hogy a 2020. év eleji blogbejegyzésemben feltettem azt a kérdést, hogy vajon a 2020 a science fiction éve lesz-e? Mert itt volt Asimov, Bradbury, Herbert 100. születésnapja, vártuk a Dűne filmet, a Tenetet, az Alapítvány-sorozatot, a videojátékos téren a két talán legkörülrajongottabb cég új játékát, a Cyberpunk 2077-et és a The Last of Us Part II-t, amelyek mind a könyveken túl jókora figyelemre számítottak. (És nekem itt volt még az Eldobható testek megjelenése is, ráadásként.)

Az azóta történtek fényében ez egy kacagtatóan naiv bejegyzés volt. Mert aztán jött a Covid, és minden nagyon furcsa irányba kanyarodott. A Dűne mozit majd idén ősszel megnézzük, az Alapítvány-sorozat elkészültének esélye sem volt, a Tenet a vírushelyzet közepette megpróbált árral szemben úszni, de ez kevésbé sikerült, ráadásul Nolan egyik legambiciózusabb, de egyben legridegebb filmje is lett szerintem. A Cybperpunk 2077 és a The Last of Us part II pedig két brutális botrányba keveredett - bár, utóbbi azért ennek ellenére lazán az év játéka lett több száz és azóta is növekvő számú Game of the Year díjjal.

És akkor nézzük a kedvenc listákat, szokás szerint kategóriánként!

2021 a science fiction szerint

Mindjárt elköszönünk ettől a remek 2020-tól, amit szerintem mindenki másképp tervezett, és sokkal vidámabbnak képzelt el egy éve. 2021 pedig remélhetőleg vidámabb és kevésbé nyomasztó év lesz, mint az idei.

Kíváncsiságból kigyűjtöttem az ismertebb sci-fi regényeket és filmeket, amelyek 2021-ben játszódnak. Van itt minden, disztópia, robotok, androidok és űrutazás, cyberpunk jövő és időutazás, sőt, még egy saját regény is.:)

Nézzük, hogyan képzelte el a science fiction 2021-et!

A Cyberpunk 2077 PlayStation 4-en

Két videojátékot vártam idén nagyon, ráadásul két kedvenc játékfejlesztő cégemtől: az egyik a The Last of Us part II a Naughty Dogtól, a másik pedig a Witcher 3 fejlesztőinek, a CD Projektnek évek óta készülő sci-fi játéka, a Cyberpunk 2077.

A sors iróniája, hogy mindkét videojáték körül akkora botrány kerekedett, amilyet ritkán látni a játékiparban. A The Last of Us part II egy szerencsétlen történetkiszivárgás miatt került a célkeresztbe, igaz, leginkább olyanokéba, akiknek a The Last of Ushoz, de egy részüknek még a videojátékokhoz is alig van köze. Ez a zsigeri gyűlölethullám sajnos nem arról szólt, hogy kinek tetszett, kinek meg nem tetszett a történet, abból nem lett volna tizedekkora zaj sem, de ez most nem is lényeges. A játékosokat mindez nem nagyon érdekelte, mert The Last of us II. ettől még hatalmas siker lett, és év végén most sorra nyeri az év játéka díj szakmai és közönségszavazásokat - sőt, az összes többi idei játék nem nyer annyi díjat összesen, és zöld utat kapott az HBO sorozatadaptáció is.

A The Last of us Part II egyetlen komoly ellenfele ezeken az év játéka szavazásokon a Cyberpunk 2077-e lehetett volna, azonban az eredeti, áprilisi megjelenési dátumát háromszor tolták el, mire decemberben, az év játéka szavazási időszakon kívül végre megjelent.

És még ekkor sem kellett volna, mert technikailag olyan szinten optimalizálatlan volt, hogy az döbbenetes. Ez igaz volt a PC-s verzióra is, de leginkább a régi konzolokéra, mint a PS4, vagy az Xbox One. Az ebből kialakult botrány néhány hét alatt odáig fajult, hogy jelenleg digitálisan egyik konzolra sem lehet megvenni a játékot, mert mind a Sony, mind a Microsoft átmenetileg beszüntette a forgalmazását minőségi problémák miatt, és aki kérte, annak többnyire visszafizették az árát. A CD Projekt részvényárfolyama a mélybe zuhant (de azért szép csendben araszol felfelé, mert még így is döbbenetesen sok példány kelt el), a cég befektetői perek elé néz, miközben gőzerővel dolgoznak, hogy legalább játszhatóvá tegyék a Cyberpunk 2077-et. Megjegyzem, szerintem ez azért már nagyjából sikerült, de a végeredmény még így is több, mint felemás. A régi konzolokon a legészrevehetőbb hardverkorlátot a kihalt, szellemvárosra emlékeztető utcák, valamint az ingadozó, és gyakran csúnyán bezuhanó képfrissítési sebesség, és az időnként késve betöltődő textúrarétegek jelentik.

Viszont a végeredmény köszönőviszonyban sincs az elhangzott ígéretekkel.

Az első exobolygótól az idegen civilizációkig | Jövőjegyzetek

Ez itt a Jövőjegyzetek újabb része.

1995 októberben, a Nature magazinban megjelent egy cikk az 51 Pegasi csillag körül keringő Jupiterhez hasonló gázóriásról. A tanulmányt a Genfi egyetemen tanító Michel Mayor és doktorandusz hallgatója, Didier Queloz jegyezte, és ez volt az első bizonyítottan más naprendszerben felfedezett, úgynevezett exobolygó.

24 évvel később pedig az első exobolygó felfedezőinek ítélte oda a Svéd Tudományos Akadémia a 2019-es fizikai Nobel-díj egyik felét (a díj másik felét John Peebles kapta kozmológiai/elméleti fizikai eredményeiért).

Miért érdekes ez?

Induljunk egy kicsit messzebbről. A jelenlegi becslések szerint a galaxisunkban 100-400 milliárd csillag van.

Itt a Xeno újranyomás

Az utóbbi időben úgy alakult, hogy az utóbbi regényeim kezdtek kifogyni a könyvesboltokból. Már csak elvétve bukkan fel itt-ott Az időutazás napja második kiadása, ahogy a folytatás, Az időutazás tegnapja, vagy Az ember könyve, ezek az Agave webboltjában már jóideje nem is rendelhetők. Hogy belőlük mikor lesz újabb kiadás, azt nem tudom.

Viszont a Xeno is nagyon fogyóban van, és most váratlan meglepetésként megérkezett az utánnyomás, november 30-án, és nov. 29-ig újra előrendelhető az Agave kiadónál 35% kedvezménnyel.

Számomra mindig nagy öröm (és persze büszkeség is), ha egy regényem eljut idáig, főleg, ha az egyik olyan sztori, amit a legjobban szeretek. Persze, elsősorban az számít, hogy a könyveim megtalálják az olvasóikat, bármennyien is vannak, de mivel a könyvkiadás üzlet is, ezért mégsem lehet azt mondani, hogy mindegy, hányan vannak, mert a kereskedelmileg is sikeres könyvek biztosítják, hogy a következő regényeim is eljussanak hozzátok.

Szóval, köszönöm, hogy ennyien szeretitek a Xenót, mert igazán sok kedves szót, visszajelzést, véleményt kapott már eddig is, nem beszélve a "mikor lesz folytatása?" kérdésekről:).

Ha tudjátok még hírét vinni, esetleg ismerősöknek ajándékozni, hogy az újranyomás is megtalálja az olvasóit, azért nagyon hálás vagyok.

Úgyhogy most újra három kötetem elérhető a könyvesboltokban, a Xeno, a nemrég megjelent Eldobható testek, valamint a 2008-as Isten gépei újrakiadása, benne négy extra mesterséges intelligenciás novellával.

Kedvenc science fiction szövegrészeim - Dan Simmons: Hyperion

Szeretnék néhány, számomra kedves szövegrészt bemutatni a science fiction irodalom ismert vagy kevésbé ismert művei közül. Ezek olyan részletek, amelyek önmagukban, a regényből kiragadva váltak emlékezetessé számomra olvasás közben - attól függetlenül, hogy az adott könyv végül tetszett vagy nem tetszett.

Lehet ez egy mély és emberi beszélgetés, egy szép, plasztikus leírás, vagy egy olyan jelenet, amelyet csak sci-fi író tud kitalálni, megírni. Különösen érdemes ezeket azoknak is elolvasni, akik esetleg úgy gondolják, hogy a sci-fi nem igazi irodalom.

8. Dan Simmons: Hyperion

A Hyperionnal való kapcsolatomról rengetegszer írtam már (például 2019-ben, a 30 éves évforduló alkalmából), de hát emiatt nem hagyhatom ki. Azon túl, hogy Dan Simmons kortalan űroperája hatalmas kedvencem, egyben az írói pályámat is alapjaiban meghatározó könyv. Az első magyar kiadása (Cherubion,  2001) egyben a magyar SF-könyvkiadás rendszerváltást követő ponyvakáoszából kivezető út első alapköve, és ugyan anyagilag akkor még nem igazán tudott sikeres lenni, de ezt követően kezdtek el lassanként egyre jobb SF-regények megjelenni idehaza.

Húsevő faj | Brandon Hackett egypercesek a 24.hu-n 6.

A 24.hu-n futó, hat részes sci-fi novellasorozatom, a Jövőszilánkok, avagy Brandon Hackett egypercesek utolsó és talán legbizarrabb sztorija egy űrben élő, aszteroidaméretű élőlény testébe vezet. 

Mert az emberiség szereti a húst.

A történet címe: Húsevő faj, és itt olvashatod el:

https://24.hu/kultura/2020/11/07/brandon-hackett-husevo-faj-egypercesek/

A sorozat ezzel az egypercessel véget ért, köszönöm, ha elolvastál közülük akár egyet vagy néhányat. Részemről ez egy kísérleti projekt volt, de azért nem zárom ki, hogy lesz folytatása.:))

(A kép illusztráció, Viktor Bravo festménye)

A novella így kezdődik:

Julie az Élő Föld mozgalom aktivistájaként szülei tiltakozása ellenére utazott el az Epsilon Eridani csillagig, hogy csatlakozzon a tűntetéshez.

Meg akarta menteni a karneuszt, azt a kétszázötven kilométer átmérőjű, aszteroidaméretű élőlényt, ami a Földtől több mint tíz fényévnyire lebegett némán, magányosan.

Az első űrhajósok a felszínén szálltak le, kőszerű bőrére idővel űrbázis épült, majd az élőlény mélyére ástak, le, a húsrétegbe, de így sem sikerült kapcsolatba lépni vele. A karneusz vagy aludt, vagy csak az emberi fogalmaktól teljesen eltérő módon élt.

Egyesek szerint talán nem is volt értelmes lény, mindössze csak egy gigantikus, élő hústömeg.

A húsa azonban…

Fahrenheitpunk | Brandon Hackett egypercesek a 24.hu-n 5.

Itt a 24.hu-n futó science fiction egyperces novellasorozatom, a Jövőszilánkok új része.

A címe Fahrenheitpunk.

Amikor a technológia az emberi testbe költözik, a kibervírusok egészen másfajta fenyegetést kezdenek jelenteni.

Az alábbi linken olvasható el:

https://24.hu/kultura/2020/10/31/brandon-hackett-fahrenheitpunk-egypercesek/

És így kezdődik:

Arra ébredek, hogy éjjel másfél méter hosszúra nőtt meg a hajam. Tincsek lógnak a számba, és amikor félálomban félre akarom őket túrni, önkéntelenül marokra fogok egy sörényszerű bozontot.

Hunyorogva felülök, és a szekrény tükörajtajában egy ősemberrel nézek farkasszemet. A hajam az arcom elé lóg, mint valami függöny...

Futás közben regényt írni

Az egyik legzavarbaejtőbb kérdés, amit íróként kapni szoktam, az, hogy honnan jönnek az ötleteid? Erre ugyanis lehetetlen válaszolni. Fogalmam sincs, honnan jönnek, csak úgy jönnek. Bármiről eszembe juthat valami. Csalódást keltő válasz, mert nem derül fény semmilyen titokra.

Azonban egy ideje már tudok egy meghökkentőbb választ is adni erre: futás közben.

Ez a bejegyzés a futás és az írás számomra az évek folyamán kialakult, fura kapcsolatáról fog szólni. Két dolog vett rá, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Az egyik általános iskolás/gimnáziumi évfolyamtársam, Mikola Bence szuper beszámolója az idei Ultrabalatonos futásélményéről, amit ajánlok mindenkinek, akit kicsit is érdekel a futósport, a másik pedig Murakami Haruki: Erről beszélek, amikor a futásról beszélek című, futásról és írásról szóló önéletrajzi könyve, amit nem sokkal ezután olvastam el, részben már ehhez a bejegyzéshez alapozva, mert kíváncsi voltam, hogy Murakami, mint író mire gondol futás közben. (Nos, mint kiderült, nem sok mindenre, nála egészen másképp működik ez, mint hittem.) Ettől függetlenül ez a bejegyzés, főleg a második felében az írásról fog szólni, merthogy én futás közben valójában fejben írni szoktam.

A futás fontos szerepet tölt be az életemben. Életem első közel két évtizedében gyűlöltem a sportot, a tornaóráknak ezt a részét gyötrelmes kínként éltem meg, ahogy szerintem a legtöbbünk így volt vele. Kerülgettük az iskolaudvart, a háztömböket, szúrt az oldalunk, kapkodtuk a levegőt, ugyan mi jó lenne ebben?